A FOLYOSÓRÓL
A FOLYOSÓRÓL
Nedves, ködös idő van. Az acélszürke levegő, mikor a Sándor utcába lépünk, egészen elnyeli a tisztelt épületet. Csak akkor veszi észre az ember, hogy már ott van, mikor kigomolyodik előtte a nagy botú, mord arcú kapus, ki önméltóságának tudatában csupán a belépő minisztereknek billenti meg a kalpagját, még azt se mindeniknek, mert a horvát miniszter például neki köszön előbb.
A fertelmes köd nekidűl a folyosó ablakainak is: félhomály terjeng a korridoron, s a gázak piszkos lánggal lobognak a szögleteken, táncoló árnyékvirágokat vetve a futószőnyegekre.
Nincs itt künn egyetlen lélek sem. Mély csend uralkodik mindenfelé, csak a büféből hallik ki, mint a csöngettyű, a bájos Irma nevetése. Ebből lehet kiokoskodni, hogy mégis ülés van.
Mégpedig rendkívül érdekes ülés lehet, hogy mindenkit ott bent tart lebilincselve a tárgy. Én istenem, hát van még ilyen tárgy is? Hallatlan botrány lehet az! Vajon ki beszélhet odabent?
– Simonyi Iván kezd szólni – felelt egy hang a hátam mögött.
– Simonyi? Azt hittem legalább is Tisza!
De e pillanatban félreugrott a teremőr az ajtó mellől, s kifelé kezdtek özönleni a képviselő urak.
– Ki beszél?
– Simonyi.
– Azért jönnek önök ki?
– Dehogy, azért mentünk be.
– Akkor hát nem értem…
– Egyszerű a dolog. Simonyi elszólta magát. Hogy szívesebben hallgassuk, kijelentette, hogy ma említeni se fogja a zsidókat. Amire aztán kijöttünk valamennyien… Nincs ott benn más csak Péchy, Wahrmann, az előadó, a kereskedelmi miniszter, akinek a költségvetését tárgyalják és ő maga, no meg szegény sztenográfusok.
S valóban az egész Ház ott kóválygott a folyosókon, hanem – hiszen minden napnak megvan a maga külön karakterisztikuma – ma a jobboldali folyosó volt in floribus.
Bittó István tegnap nagy ebédet adott. Ezt a tegnapi ebédet emésztették most a jobboldali folyosón.
A Bittó ebédje olyan szenzációt tett illetékes körökben, hogy az illetékes körökről azt lehetne hinni, azok ebédelni se szoktak. Ki volt ott? Ott volt Szlávy József, Apponyi Albert. Hát Szilágyi vajon ott volt-e? Érdekes volna tudni, mit ettek. Volt-e vajon tengeri rák?
Az ördögbe is… milyen sorrendben ültek az asztalnál? Ebből talán ki lehetne okoskodni az új minisztériumot államtitkárostól, mindenestül.
Maga a kis Bittó ott izgett-mozgott elevenen, kellemteljesen aprózva lépéseit, megszólított mindenkit, nyájas és beszédes volt. Még a Mészáros Nándor vállait is megveregette.
A jobboldali folyosó azon része, mely elhagyatott, kietlen szokott lenni máskor, s hová dühös pillantásokat vetettek ma a büfébe szállinkózó kormánypártiak, mindvégig pezsgett az élettől… suttogtak, nevetgéltek.
A másik folyosón nyomott volt a hangulat. Mindenkinek az orra vére folyt. Prónay államtitkár kedvetlenül lépegette végig a szokott distanciát. Prileszky, aki olyan, mint a barát a régi esőt jósló kápolnákban (valahányszor borús idő van, elbúvik a barát, csak a napfényen jön ki)… Prileszky ma nem mutatkozott. Vizsolyi felkötött karjával morózusan ült az olvasóteremben. Mindenkinek ott volt az arcán a bajóslatú hír: »Urunk Bécsbe megy«.
Egy vidám mosoly nem volt látható az arcokon egész délelőtt. Csak Csernátonynak mert mondani egy anekdotát egy habaréki, arra az erős megjegyzésére, hogy a főrendek azon a napon utaztak el Pestről, mikor a csavargók kiutasításáról szóló rendelet adatott ki.
Hát ez is úgy volt, mint hajdan Hardegg gróffal. Hardegg gróf diszgráciába jutott József császár előtt, arról volt szó, hogy József császár tán meg is fogja öletni. Idők múltával azonban közbejártak a császárnál, úgyhogy az megbocsátott Hardeggnek, de azon föltétel alatt, ha a két legostobább embert Bécsben meglövi maga helyett.
A rendelet reggeli nyolc órakor kelt, reggeli kilenc órakor pedig két Thun gróf elutazott a városból…
De ez az adoma sem melegített meg senkit, azaz átláthatatlan külső köd mintha rajta ült volna a kedélyeken.
A miniszteri szobában elhagyottan hevertek a miniszterek télikabátjai. Máskor itt mindig a kéregetők tömege rajzik. Egy-egy frakkos alak bemegy mint jegyző, s kijön mint bíró. Főispán bemegy mosolyogva, kijön savanyú ábrázattal. Az intimusok besompolyognak, vagy pedig ott cirkálnak a környéken magukban merengve ábrándos szemekkel, mint a szerelmesek: szeret-e szívből, színből, egy kicsit vagy sehogy sem? Már ti. hogy a miniszter szereti-e őket.
Ha mintha kormány se lenne, mindenki magamagának élt. A miniszteri szoba szép fehér kilincsére senki se tette a kezét.
– Hát nektek mi bajotok van? – kérdé részvéttel Helfy.
– Nekünk? Nincs nekünk más bajunk, csak az, hogy mindenikünk azt hiszi, hogy valami bajunk van.
