A T. HÁZBÓL [jan. 29.]
A T. HÁZBÓL [jan. 29.]
Ennek a rovatnak az alakjai megtámadtak ma a folyosón, hogy miért nem írtam, már jó ideje »t. Ház«-at?
Milyen nevetséges kérdezősködés! Hiszen tulajdonképpen nekem kellene kérdenem őtőlük Hiccsel: »Uraim, mikor folytathatom a karcolatokat?«
Semmi sem történik, tele van unalommal az egész Ház, mintha egészen elaggott volna. A világ legunalmasabb parlamentje. Még az osztrák parlamentben is esik néha valami, ha csak olyan is, mint a Rieger ötlete, hogy »kitűnő asszonyság«-nak nevezi Mária Teréziát.
Bizony kitűnő asszonyság volt, s én örökké sajnálni fogom, hogy nem az ő idejében éltem. Milyen felséges »t. Ház«-at lehetett volna írni arról a bizonyos pozsonyi diétáról a »moriamur pro rege nostro«. Hogy kiharsogott volna onnan a Prileszky Tádé hangja, s hogy csörgött volna Wahrmann oldalán a fényes acél, ha ők is ott lettek volna.
De minek panaszkodnám az idők változásán; ami a kardot illeti, ott zireg-zörög az a báró Fejérváry oldalán is, mert ő beszél most a honvédelmi büdzsé végén. Kezével a miniszteri székbe fogózva.
Folyosók, mellékhelyiségek mind kiürültek. Hollá! nem tréfa dolog. Egy miniszter-jelölt ha beszél! Először szűz ember is, de másodszor ettől függ talán tárcája. Vezérek, apró népek mindnyájan betódultak meghallani, hogy teszi le Fejérváry az »exámentet«.
Pezsgés, rég hallott zsongás élénkíté a padokat.
Mintha egy kis vég gyűlne a Házba! De mit ér az? Egy uncia vér egy dromedárban!
Fejérváry szép délceg jelenség, a molnárszín aranyzsinóros dolmány pompásan feszül domború mellére, tejszín arcát lágyan árnyékolja be a hetyke bajusz, s szépen nőtt fehér fogai, mint apró tőrnyelek, úgy csillognak elő a szájából. Báró Kemény Gábor irigykedve nézi, hogy a kabinetben lesz immár nálánál is szebb ember…
Fejérváry higgadtan beszélt s elég államférfias modorban. Tiszát utánozva a külső mozdulatokban (mint ahogy a népszínmű-énekesnők szokták Blahánét), ami a magyarságát illeti, az olyan, mint egy akadémiai tagé, tudniillik egyetlen jó konstrukciót sem bírt kisodorítani, hanem azért sokszor hangzott helyeslés szavaiba, mert mondott némi vigasztalót is, ami még meghalt főnökének érdeme.
– Derék két legények voltak! – jegyzé meg egy szélsőbali hang, a Fejérváry stílusát imitálva.
A Fejérváry beszéde volt a nap főeseménye, utána üres Ház előtt a pénzügyi büdzsé tárgyalása következett. Kovács Albert teológiai szempontból bírálgatta a pénzügyminiszter költségvetését, s azt mondta, hogy »némely államban még az államadósságok is a nép hasznára vannak«. Egy pohár víz állott előtte s azt szürcsölte. Mikor kiitta félig, abbahagyá szónoklatát, s áttolta a poharat Orbán Balázsnak, minélfogva az állt fel, s beszélt, míg a vízben tartott. A t. Ház nem unatkozott, ezalatt, mert valamelyik vidám honatya a Pálmai Ilka asszony arcképét köröztette, mely őt abban a bizonyos kosztümben ábrázolja, midőn ruhátlanul jelenik meg Rip van Winklében.
A kép szertejárt a padokban, öregurak homloka kiderült, némelyik megsodorintotta ősz bajszát is. A fiatalok pajkos mosollyal adták odább. Péchy az elnöki székből fel-feltápászkodott, hogy meglássa. A kép ezalatt veszedelmesen közeledett Irányi felé.
Ki tudja, mi lett volna a vége, ha ezalatt híre nem terjed ott benn, hogy a folyosókon párbaj készül.
– Kicsoda, micsoda? No, ideje is már. A külföld még majd azt hiszi rólunk, hogy nem vagyunk már vitéz nemzet.
Nosza, a folyosókra minden ember!
A folyosón ma szörnyű nehéz mozogni. Szapáry Gyula egy egész hadtestet hozott magával pénzügyi emberekből. Többnyire hosszú alakok, penészszínű arccal, mintha egy-egy ócska tallér változott volna át emberi ábrázattá.
Hát ki verekszik, miért verekszik? Olay Lajos verekszik. Csak? Kivel? Jankokovics főispánnal.
Pázmándy Dénes oda sántikál Olayhoz.
– Csak nem kell kímélni. Főispánt főispánért. Engem meglőtt az egyik, te pedig sebesítsd meg a másikat. Akkor megint helyreáll az egyensúly.
A folyosó képe érdekes és mozgalmas. Tisza két sarkalatos híve, Csernátony és Bánffy között ül a folyosó szélső padjain, s feltűnő vígan beszéli bécsi élményeit.
Jókain még a debreceni út fáradtsága látszik. Aranyos kedélye sugarait szórja azért jobbra-balra. Engem is elfog a galléromnál fogva.
– Neked is hoztam egy jó tárgyat, öreg. Írhatsz belőle novellát.
– Van is már Debrecenben jó tárgy?
– Van bizony. Ott az ispotály eklézsiát kell megnézni, ahol Könyves Tóth Kálmán a pap. No, még olyan világot nem láttam. Ha mameluk nem volnék, szeretnék debreceni koldus lenni. Azok még csak az igazi nagyságos urak.
Ott nevelte őket az eklézsia. Ami hazug elszegényedett ember van, az mind oda kerül a Rókus parókiába. Nagy szinekúra. Ezek az emberek, akiknek semmijök sincs, egy egész külön világot képeznek. Azoknak a királya a papjuk. És ez egy igazi fejedelem. Mert nemcsak törvényeket hoz, de ebédet is főzet nekik, s még azonfelül az útjukat is egyengeti az istennél.
Hanem azt ne hidd, hogy ezek az emberek koldulnak. Azt nem teszik a világért sem, hanem beszedik magoknak az adót azoktól a szerencsétlenektől, akiknek vagyonuk van. A szegények országában minden áldott héten országgyűlést tartanak, akkor az egyik koldusnak kihúzzák a nevét, s akire a sors esett, annak egy nagy pléh perselyt kötnek a nyakára, aminek a kulcsa otthon marad.
Ez a bizalmi férfiú aztán sorba járja a presbitereket és a gazdagabb polgárokat, akik a magok adományait berakják a perselybe.
A szegények státusának ez adószedő követe felemelt fővel állít be a küszöbökön:
– A Rókusz nevében jövök kegyelmetekhez.
S felmutatja a jelvényét igazolásul, mert jelvénye van, hogy nem valami pipogya ember, hanem valóságos igazolt tagja a rókusi köztársaságnak.
Ezzel a módszerrel szokták a debreceni szegények megreparálni a státusuk pénzügyeit.
*
Eddig tartott a Jókai novellája, amit nekem hozott. Még tán folytatta volna, ha valamelyik képviselőtársa el nem fogja tőlünk, s be nem viszi a tanácskozóterembe, ahol szinte a státus pénzügyeinek reperálásáról beszélnek.
Az unalom olyan, mint egy szétterjesztett mesebeli zsák. Ha vidáman hajlik is föléje valaki, legott belépottyan.
Ásítozott az elnök és a jegyzők, ásítozott az előadó és a miniszter. Ásítozott mindenki.
Csak a Ház órája járt, járt… de az is talán csak azért, mert az ásítozók segítették neki nyelni az időt.
