A T HÁZBÓL [jan. 18.]
A T HÁZBÓL [jan. 18.]
A büdzsé vita részletei óta a folyosó dominál. Nálunk senkit sem érdekel olyan ügy, mely fordulatokat nem hoz, s melyet pártcélokra kizsákmányolni nem lehet. Még a miniszterek se érdeklődnek a büdzsé iránt: hiszen arra való a többség, hogy megszavazza. A piros székeken álmosan ül Szapáry, Széchenyi türelemmel, Tisza töprengve. Előtte kormányzatának összes látható eszközei, a kis fekete diákos kalamáris kinyitva, az egyik pápaszem letéve (mert minden beszéd után tiszta pápaszemet vesz a miniszterelnök), s a plajbász és a toll egymáson keresztbe fektetve.
A karzatokra nehány szegény ember feljár melegedni. A főrendiek helyén ott ül a »tizenkilencedik Zichy«, a fiumei kormányzó, szép szőke szakállával, szelíd gyermekded arcával.
Odalent minden padba egy ember jut. S fagyos, ízetlen hangulat van. Néha megindul az ásítozás valamelyik oldalon, s fut, terjed, mint a ragály, pártkülönbség nélkül. Somssich nyújtózkodik, Tischler ujjával dobol a padon, Boér szundikál, az öreg Plachy pedig farag, egyre farag… Csak Prileszky kiáltja közbe néha: »Halljuk, halljuk!«
S erre a jóízű hangra felnyílnak egy percre a becsukódott szempillák, az elnök felemeli fejét, az előadó megillegeti a derekát.
A beszédek lassan, vontatottan peregnek a feledés tengerébe. Csak a gyorsírók asztalán hallatszik monoton álmos percegés.
Ami kevés élet van, az mind a folyosóra gyűl, hol a főrendi szavazás okozta láz már elmúlt, s mióta a legközelebbi hadi taktikáról is értesülve vannak a bizalmasok, hogy ti. egy határozati javaslattal leveszik ugyan a szegről a zsidók és keresztények közti házasságról szóló javaslatot, de nem úgy, mint ahogy a rossz ruhadarabot szokták elvetni (hanem csak azért veszik le, hogy elküldjék a szűcsnek, hadd zsinórozza ki még jobban), azóta helyre állott a nyugalom, legfeljebb egy-egy élc vagy elkésett adoma vetődik még fel a »kataszter mágnások« inváziójából. Azokat is csak azért kell meghallgatni, mert Németh Albert még csak tegnap jött otthonról, ő hát nem mondhatta el előbb a véleményét.
Annyi bizonyos, hogy a főrendiház éles megjegyzéseknek van kitéve. Előkerülnek most még a régi bűneik is.
Valaki elbeszéli, hogy mért zárták ki 67-ben a főrendek F. S. grófot.
– Hát azért, mert muszkavezető volt.
– Dehogy azért. Hanem egy csata után, midőn orosz tisztekkel járt a holtak között, megrúgta a lábával egy magyar tisztnek a hulláját.
– Tehát azért? Igazuk volt!
– Dehogy azért. Az egyik orosz tiszt felháborodott ezen, s a grófot arcul ütötte…
– Azért?
– Dehogy azért. A gróf emiatt nem kért a katonatiszttől elégtételt, hát azért.
Tisza Lajos is sok tréfás megjegyzésnek van kitéve, amiért olyan rosszkor lett gróf.
Jókai megáll egy antiszemita grupp előtt, és magyarázza nekik, hogyan lett ő filoszemita. Prileszky a klubbeli magatartásával dicsekedik:
– Ha Urunk akkor rám hallgat, ma vígan fütyölhetne. Megmondtam én, hogy ne boldogítsuk mi a népet olyan törvénnyel, ami nem okoz neki örömet.
Mocsáry megütközve szalad ki a folyosóra:
– Baj van. A miniszterek udvarolni kezdenek. Széchenyi odajött Csanádyhoz, s már egy félórája kapacitálja valamire.
No, már ezt csakugyan érdemes megnézni. A fél folyosó tódul be meglátni a csodát. A nagy magyar édesen mosolyog, és ügyetlenül hajlíthatja a nyakát ide-oda, amire tréfásan megjegyzi Szilágyi Dezső: »Úgy látszik, hogy a kálvinista nyak is csak olyan, mint a lutheránus nyak: biztos, hogy görbe, csakhogy nem lehet róla tudni, merre görbe«.
S míg ott benn évődnek Csanádyval szemöldök intésekkel, vállrángatásokkal magyarázva neki a »honárulás«-t, azalatt künn gróf Hunyadi László szorongatja egy fülkében Pulszky Ágostot, hogy hát lesz-e fusio coalicio?
– Mert hát itt az ideje, hogy csináljunk valamit. Nekem, tudod, bajos dolog az ilyen, mert két udvartól is függök. Ha a bécsi burg miatt tehetem, nem tehetem a belgrádi konak miatt. Ez azonban egészen kedvező perc. Most szabad vagyok.
A büfében a Ház legvidámabb és legfiatalabb elemei szürcsölik a sherryt. A mamelukok jelentőségteljesen összesúgnak:
– Hát mi lesz, hm? Leszünk ellenzék, hm? – S hamisan hunyorítanak a szemeikkel.
Horváth Gyula arisztokratikus, összeredőzött homlokáról igyekszik mindenki leolvasni az államtitkokat. Újságírók lesik mozdulatait, s öreg politikusok kézről kézre kapják, mint valami kedvenc babát a gyermekek. Mert Csarnátony is sokat tudhat, csakhogy nem szól. Bánffy gróf is be van avatva mindenbe, és ő beszél is, csakhogy úgy tudja előadni a kormány plánumait, hogy aki azt meghallgatja, még kevesebbet tud, mint azelőtt.
– Tisza nem szól, kérem, soha semmit. S ebből két jó dolog következik, kérem. Egy az, kérem, hogy mi semmit se fecseghetünk ki, és más az, hogy mi mindnyájan mindent tudunk, mert semmi többet nem tudhatunk.
Ha azonban nagyon kínoz valakit a kíváncsiság, annak megsúgják nagy titok pecsétje alatt, hogy a kormány még a február folyama alatt hatvannyolc grófot és száztíz bárót fog kinevezni. Orczy már csinálja is a lajstromot éjjel-nappal.
Persze, hogy ez legcélszerűbb mód a felsőházi ellenzéket tönkretenni.
Galopinok jönnek futva e percben…
– Érdekes kérdés a Házban.
– Lehetetlen! Kit akasztanak?
– Thaisz Eleket!
– Ki beszél?
– Pázmándy.
Csakhamar megnépesülnek a padok. Pázmándy erős festékkel dolgozik, s még a mankója is robajt csinál, amint hevesen gesztikulál. Népszerű tárgy ez. S ha igaz, hogy a rendőrség fölfelé csak hatalmi eszköznek használtatik, az is igaz, hogy lefelé meg az a rendelkezése, hogy ha már minden téma szakad, legyen a publikumnak kit szidni.
Tisza erre elkezdi dicsérni a csendőrséget, melyről azt mondta a megboldogult Ráday legutolsó beszédjében, hogy nagyon üdvös hatása van: azokon a vidékeken, ahol életbeléptették, máris zsúfolásig tele van minden börtön rablókkal, tolvajokkal. Tisza is valami ilyet mond, s átadja a szót Busbachnak.
Busbach lándzsát tör a rendőrségért. Mind olyan ember, aki együtt szokott vacsorálni Thaiszszal, csak nem hagyhatja a pajtását tönkretétetni. Hanem egészen tökéletesnek ő se találja a rendőrséget, s különösen azokon a hölgyeken botránkozik meg, akik, midőn Phaetón a maga szekerével elhajt az égen, a csillogó gázvilág fényében megjelennek, s magas sarkú cipőikkel s szemvakító harisnyáikban kacéran lejtenek nagy tömegekben az utcákon.
Az öreg Boér fölébred a padban:
– Mi az, mi?
– Semmi az. Csak aludj… aludj, bátyám.
Irányi Dániel elhagyja a termet. A fiatalabb képviselők közelebb húzódnak a szónokhoz.
A nagy Busbach pedig egy kanyarulattal átszalad a hölgyektől a fiatalurakhoz, akik nemhogy emelnék a közerkölcsiséget állásuknál fogva, hanem legelől ülnek a Terézváros spelunkáiban.
Egymást döfködik ott nehányan.
– No, szóljatok már, valamelyitek, személyes kérdésben.
De néma az mind, s a Busbach szavaira sűrűen potyognak a kitörő »helyesek« minden oldalról.
Ez keserű lecke volt, s egyszersmind bezárta a belügyi tárca költségvetését.
Az előadó leszállt székéről, Tisza felvette télikabátját és eltávozott.
Utána aztán oszlani kezdtek a többiek is, de a miniszterelnök még hallhatta a beszélgetést az előcsarnokban, míg kocsija jött:
– Hol találkozunk estére? – kérdé egy tompa hang.
– A »Kék macská«-ban – felelte egy rekedt hang.
