A HARMADIK NAP
A HARMADIK NAP
(Országházi karcolat)
Az üzenet-vita még mindig tart – oldalágon. Már mindenki és minden meg lett támadva. Van-e még valami szűz hely?
Hátha tud találni Mezei Ernő?
A folyosók tömve vannak szivarozgató képviselőkkel és vidéki deputációkkal. Horváth Gyula fekete díszkötésben jár fel s alá. Amiből nyilván kitűnik, hogy megint vasút kell Szentesnek. Néha karonkapja gróf Károlyi Sándor, suttognak, amiből megint azt kombinálja ki az okos ember, hogy a tiszai kvótát is ma vetik ki.
Már három napja folyik róla a tanácskozás. Sehogy se bírnak megegyezni a Tisza melléki érdeklett birtokosok. Már végre beleszólt Andrássy Gyula is.
– Ugyan mit okoskodtok vele annyit. Bízzátok rám. A közös kvóta csak nagyobb dolog volt, mégse gondolkoztam rajta…
(Az meg is látszik – dörmögte az egyik érdekelt.)
– Jó formán a kalapomból húztam ki, mégis elsült…
– Az osztrákoknak.
Míg Mezei és Dárday Sándor beszéltek bent a teremben (Hermant cáfolgatva az egyik, a klérust korholva kissé – igen helyesen – a másik), azalatt a folyosón senki sem beszélt egyébről, minthogy kicsoda »Timoleon«.
Egy név, mely egy délelőtt lett ismertté! Egy könyv, amely alányom érdekességben tíz rossz beszédet. Hát nem valóságos csoda ez?
Ki az a Timoleon? A titokzatosság kíváncsiságot ébreszt. Minden ember azt kérdezte, ki írta a »Legújabb politikai divat« című röpiratot.
– Salamon Ferenc.
– Lusta hozzá!
– Akkor hát Tisza István.
– Fiatal hozzá!
– Berzeviczy Albert.
– Nem elég goromba hozzá!
A jegyző ezalatt: »Jókai Mór«-t kiáltotta. Vége lett Timoleonnak és mindennek. A büfé vendégei otthagyták sonkaszeletjeiket, s a folyosót mintha hirtelen kisöpörték volna, csak a szerteszét szórt tömérdek még füstölgő szivarvég hirdeti, hogy ezeket egyszerre nyelte el a terem.
Mély figyelemmel és csendben hallgatták a legnagyobb első magyar embert, s beszédjében volt is egypár lendületes hely. Kivált, ahol azt mondja, hogy ha mi sirathatjuk Jeruzsálemet, hát mért ne sirathassák a szegény zsidók?
(Én miattam hadd sirassák – bódult bele egy jóízű antiszemita hang.)
Hanem nem gyújtott úgy, mint Jókai más beszédei. Egypár helyen ott tündöklött a Jókai humor egy egy szilánkja is, s kivált nagy derültséget keltett, midőn megjegyzé, hogy »Apponyi gróf háta mögött többen ülnek, mint a Szilágyi háta mögött«. Ami tényleg is igaz volt: mert Apponyi előbb ült nehány paddal, mint Szilágyi.
Helfy volt benn az első szónok, aki igazán a »tárgy«-hoz szólt kellő objektivitással, és érdekesen hangsúlyozta a főrendiház reformjának szükségét.
Vérszemet kapott erre két fiatal antiszemita: Gruber, aki a Háznál nőtt, saját termés és Vadnay Andor, akit vidékről liferáltak.
Gruber most még antiszemitább volt, mint a múltkor.
– Olyan modorban beszélt, mint egy Rabagas – jegyzé meg valaki a habarékon.
– Dehogy úgy, hanem úgy mint egy bálbizottsági elnök Körmöndön vagy Zilahon…
Vadnay Andor (a következő szónok) a múltkori felszólalásával híressé tette Péchy Tamást.
Mert Péchy Tamás akkor mondta életében az első kitűnő élcet, midőn Vadnay mindjárt a szűzbeszédében oly kíméletlenül támadta meg Eötvös Károlyt:
– Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy nem szokás »mindjárt« így beszélni.
Ezen a »mindjárt«-on nyugszik a súly. Mert »azután« már szabad.
Hanem ma nem bántott Vadnay senkit: szelíden, csendesen mondta el a dolgát.
– Hm, megvan annak a maga oka.
– Ugyan mi?
– Eötvös van utána feliratkozva. Mégiscsak ravasz ember az az Eötvös.
