KAPHATÓ KÖVETEK
KAPHATÓ KÖVETEK
(Folyosói történet)
A brassói oláhoknak, akik a circumspectus modort eltanulhatták ott helyben a brassói szászoktól, valami pörös huzavona ügyük van az eklézsiájuk nevében.
Amennyire úgy félfüllel hallottuk az ügyet, a templomnak kapnivalója lenne a közalapítványi vagyonból. Erre a »kapnivaló«-ra már évek óta adósságokat csinált az egyházi elöljáróság. Ezeket az adósságokat kezdik erősen sürgetni, ha a templom nem fizetheti, fizessék a kötelezett elöljárók. Ez irányban a pör is folyik. Nincs itt hát más teendő, mint bejönni Pestre Trefort miniszterhez, hogy bonyolítsa le hirtelen azt a kérdést, hogy a templomnak kapni kell.
Le is jöttek a brassói oláhok. Trefortot éppen otthon találták. Az volt az első, hogy elmentek megkérdezni a minisztériumbeli kapustól: jókedvű-e?
A kapus azt találta, hogy őexcellenciája éppen mérges: egy beteg püspöke gyógyult meg.
– No, hát akkor erősíteni kell magunkat. Akkor nekünk a saját képviselőnk nem elég, mert az csak minket képvisel, szerezni kell idegen képviselőket is, hogy nagyobb nyomatéka legyen a deputációnak.
Az országházi folyosókon minden oldalon van unatkozó ember, aki csak azért ácsorog ott, hogy valami szerencse érje. Némelyik hiába vár egy egész, néha két egész cikluson át, hiába vár örökké, másiknak ellenben mindég akad valami, beleszövik egyik vagy másik messzeható kombinációba, szekundánsnak hívják, vagy legalább partnernek, kiszemelik valami hivatalra, megszólítja a miniszterelnök, s karonfogva sétál vele két percig. A kisebb szerencsék közé tartozik, ha valamely vidéki küldöttség, s ilyen küldöttség mindennap akad kettő-három (A miniszterek már előre örülnek télen a hófúvásoknak. »Hm, most csak nem jön már deputáció sehonnan«), kér fel egy vagy más honatyát, csatlakozzék hozzájuk. Bizony lekötelezi vele Brassó városát örökre. Hogyha lesz még valamikor oláh lázadás, hát írást adnak, hogy őneki kivételesen semmi bántódása nem lesz.
A »folyosó aranyásói« közül akad erre is vállalkozó mindig. Minden szakmának megvannak a maga külön-külön egyéniségei. Olyanok, akik elvállalnak interpellációt, akármi legyen és akárkitől jöjjön. Olyanok, akik zsirálnak, és akik zsiránst keresnek. Sokan protezsálással foglalkoznak passzióból, mások ellenben az intrikálásban élnek. Vannak, akik készek nyomba kocsira ülni s elhajtani a rákospalotai erdőcskébe. Továbbá ott vannak azok is, akik semmit se csinálnak, semmit se szólnak, hanem mindig azon tünődnek, hogy hova csatlakozzanak. S végül azok, akik a különböző kérvényezők karához csatlakoznak. Ma szegedi cívisek megyét sürgetnek, holnap már Csanád megyei nemesek a megye megtagadását kérik. Holnapután vasutat kunyorálnak Balassagyarmatnak, negyednap egyetemet Pozsonynak, ötödnap adóhalasztást magoknak.
Így lőn tehát, hogy a brassói deputáció »impozáns«-nak egészítette ki magát, mintegy hat-hét idegen képviselővel. Csupa öröm volt őket megnézni, mikor megindultak a korridorról a miniszteri szoba felé.
A szögleten azonban találkoznak Beöthy Algernonnal.
– Hova mentek? – kérdezi Beöthy.
– Oláh templom vagyunk – felelék. – Megyünk Treforthoz deputációba. Gyere be velünk te is.
– Oláh templom vagytok? Biz én nem megyek. Azt se tudom, miről van szó.
– Ugyan minek is tudnád? Csak te gyere, úgyis fekete kabát van rajtad.
Erre aztán nekiestek az egyház presbiterei is a tekintélyes külsejű fekete úrnak, hogy ne vesse meg őket, hogy csak jöjjön be ő is, hiszen nem kell ott egyebet cselekedni, mint megállni és meghallgatni, amit az ő vezetőjük ékesen eldeklamál.
…Hát szegény Beöthy Algernon mit tehetett egyebet, mint azt, hogy isten neki, becsoszogott ő is a vörös szobába »oláh templom«-nak.
A vezető miután elköhintette magát, rágyújtott a dikciójára, s előadta, hogy az ügy igazságos, és hogy ha őexcellenciája becses jó akaratát megnyerik, milyen fényes lap lesz az Brassó történetében, és hogy már annál is inkább sürgethetik a megoldást, mert huszonkét esztendeje húzódik ez az eset stb.
Trefort miniszter: Tisztelt küldöttség! Megértettem azt, amit önök mondottak, s magam is tanulmányoztam, s mondhatom Önöknek, hogy részemről minden lehetőt megtettem eddig is, s ezután is meg fogok tenni. Hanem hogy már huszonkét év óta húzódik ez eset, éppen az mutatja, mennyire bonyodalmas és komplikált. Azért hát mindenekelőtt türelmüket kérem, mert az ilyen dolgot nem lehet felületesen elintézni. Legyenek nyugton és türelemmel.
Az oláhok összenéztek, a lógós deputátusok nem különben. A vezető megrántotta a vicevezető szalonrokkját, az meg az utána következőét. Látszott is, hogy mind a hármuk ajkán valami felelet gyülekezett, de nem bírt konkrét alakot ölteni, mire a legvégzetesebb percben, midőn már a miniszter egy könnyed meghajlással éppen el akarta őket bocsátani, váratlanul előrelép Beöthy Algernon, s így szól:
– Nagyméltóságú miniszter úr! Alázatos köszönettel vettük szavait, de tiszteletteljesen kijelentjük, hogy a türelemnek is van határa…
(Igaz! – mondá fojtott síri hangon a vezető.)
– Várunk igenis, kegyelmes uram – folytatá Beöthy még emeltebb hangon –, várunk még huszonnyolc esztendeig, de azontúl egy napot sem lehet.
A miniszter elnevette magát, úgyhogy kénytelen volt elfordulni, a lógós deputátusok közt hangos hahota tört ki, rohantak is kifelé nyakra-főre, mit látván a fejvesztett oláhok, búsan szó nélkül cammogtak ki ők is.
Hanem tudom, megesküdtek rá, hogy ha még egyszer eljönnek húsz év múlva ebben az ügyben, Beöthy Algernont nem veszik be többé oláhnak.
