A MAI ÜLÉSBŐL
A MAI ÜLÉSBŐL
A házassági törvényjavaslat tárgyalásának második napja. Karzatok teliden-tele, a képviselők óriási számmal. Az írói ketrecekben ember ember hátán. Annyit jegyzett Tisza tegnap az előtte álló ívpapírokra, hogy mindenki kíváncsi ma meghallgatni, mit jegyezett.
Csodálatos mulatság ez! Meg akarjuk tudni, mit mond valaki egy betegről, akiről már tudjuk, hogy okvetlenül meg kell halnia.
Van abban valami megnyugtató talán, ha megtudjuk, hogy miben halt meg? Ha részletezik az egyes fázisokat, halálos vívódását, ha lefestik. Pedig hiszen csak arról van szó. Mert azt már csak Irányi hiszi, hogy a főrendek életben hagyták volna, ha tökéletesebb.
Hm! Nem abból az indokból kellett annak sírba dőlnie, mint a régi spártai csecsemőknek, kiket a sziklára tettek ki, ha nem voltak elég erősek.
…Ez nagyon is erős volt nekik, dacára gyengeségének.
No de nem is a halott tisztességes eltakarítása okáért van itt tán a nagy érdeklődés, hanem az élők miatt… Hogy hátha azokból is sikerül valakinek valakit agyonütni a vita hevületében?
Fogjunk azonban hozzá az ülés vázolásához novellaírói stílusban.
Szép nyári nap volt. (Igen, igen, a február dacára is.) A képviselőház kapuján ki volt függesztve a táblácska: »Minden jegy elfogyott«.
S ez a legbiztatóbb jel arra nézve, hogy érdekes ülés lesz. Mert hogy mi lesz, azt egyenkint nem tudhatja előre senki, hanem összesen valamennyien megérzik, mint a köszvényes láb az esőt.
A folyosókon már pont tízkor nagy tömegekben hullámzottak a képviselő urak. Bizalomteljesen a mamelukok, dagadozó mellel a habarékok, csüggedten szemlesütve a szélsőbaloldaliak, akiket most divat lett szekírozni.
– Még horvát is szívesebben lennék ez idő szerint, mint szélsőbaloldali – haragítja őket Szlávy Olivér.
– Nem minden ember egyforma – jegyzi meg jelentőségteljesen Mocsáry.
– De barátom – vág oda Csernátony, nagymestere a találó megjegyzéseknek –, nézd meg a kínaiakat. Ugye mind egyformák? Pedig csak azért, mert valamennyi a szemöldökét borotválja. Csak hát add meg. Mind egyformák vagytok ti azóta, ahogy leborotváltátok tegnapelőtt a szemöldökötöket.
A Házban az első szónok Istóczy volt, ki Herman Ottó tegnapi szemrehányására kijelenti, hogy a »haszontalan, hitvány csavargó« kifejezés nem az ő lapjában volt, hanem a kecskeméti újságban.
– Semmi sem könnyebb – beszéli Komjáthy a környezetének –, mint a sértő kifejezések alól kibújni. Nekem is van egy kliensem, aki mikor alperes volt, s felolvasták előtte és a felperes előtt egy dologban a marasztaló ítéletet, azt kérdezi az én kliensemtől a bíró: »Van-e valami megjegyzése?« – Van, kérem alássan, egy kérelmem a bírósághoz. »Fellebbezni akar?« – Nem, kérem alássan, csak azt akarom megkérdezni, szabad-e nekem, tekintetes bíróság, azt mondani itt szemtől-szembe a felperes úrnak, hogy alávaló gazember. »Nem szabad« – felelte a bíró szigorúan. – Hát akkor nem mondom, kérem alássan.
Kőrösi Sándor kétszer nyitotta ki az ajkait ma. Először az ülés elején mondván egy »három hasábos« beszédet, s az ülés végén egyszer kiejtvén egyetlen szócskát az »implicite«-t.
…Fájdalom ez az utóbbi keltett tartósabb hatást!
Hanem Hegedüs Sándort ma megszállta a szentlélek. Egyikét mondta azoknak a legirigylendőbb beszédeknek, melyeknek jelentékeny részét a gyorsírók és az »egy hang«-ok csinálják hozzá. (Zajos helyeslés. Hosszan tartó derültség. Élénk zaj. Mozgás. Nyugtalanság. Nyugtalanság stb.)
Hegedüs után Ugron szólott a szép tulipiros kisebbik Ugron. A főrendiházi ellenzéket védelmezte.
Gondolta magában: »Hadd legyen már ilyen is«.
– Zeyk! Zeyk! – kiabálta szavaiba először egy hang, majd nevetve többen.
Hanem hát azt nem értette meg senki. Míg végre megmagyarázta valami erdélyi ember, hogy egy külföldi tudós munkában olvasható az a passzus, hogy a magyar felsőházban négyféle főrendek vannak »hercegek, grófok, bárók és Zeykok«.
Ugron Ákos után akárki következett volna, biztos sikert arat.
Hátha még az az akárki Tisza Kálmán?
Ő kel fel. S a karzat, földszint olyan csöndes lett, hogy meg lehetett hallani a túlsó oldalon a Plachy Tamás nehéz szuszogását.
Tisza már sok jó beszédet mondott életében, de még így egy sem tetszett a mamelukoknak. Főleg a tegnapi szónokokat paskolta, a két legkiválóbb beszédet, a Hermanét és a Szilágyiét szedvén szét nem a szokásos csűrt-csavart dialektikával, hanem a logika erejével, néhol éles szarkazmussal, szatírával váltotta fel a nehezebb fegyvert. S játszva bizonyos könnyed egyszerűséggel bánt el ellenfeleivel.
Látszott, hogy ez egyszer igaza volt.
A mamelukok kidülledt bámuló szemei édesen, büszkeséggel tapadtak rá. Sőt az ellenzék is érezte, hogy »milyen jó volna elcserélni Mocsáryért«.
