A T. HÁZBÓL [febr. 1.]
A T. HÁZBÓL [febr. 1.]
A padok benépesültek egészen. Még az elnöki emelvény előtt is nagy tömegben állnak a képviselők. Együtt van az egész Ház, kényelmesen lehet áttekinteni a színeit.
Mert színe van a Háznak, és színe van mindenik oldalának külön-külön. Ezúttal például a Ház »barna«. 1867-ben »fehér Ház« volt. Jövőre, úgy lehet, »zöld Ház« lesz.
S nemcsak ez a színe van meg a Háznak, hanem egy másik: az, amit nem a színek adnak az embereknek, hanem amit az emberek adnak a színeknek.
A gyűrött színehagyott kabátok a baloldalon, a jól táplált testek átellenben; bizonyos választékosság van itt, ott pedig egy kis elmaradás a divattól. A szélsőbalon még magyar ruha is akad, a két Madarász zsinórosan ül egymás mellett, Győrffy Pető, Csanády, Kállay János még mind csizmában szeretik a hazát. A mozdulatok ruganyossága, testtartás, járás, nézés, mindez elüt egymástól.
Egy átlábolhatlan mélység van a két párt között: a ruhaszabás.
Herman például ott ahol van, elvan. De ültessük csak a bársonyos Gromon mellé, azonnal botrányossá válik. Andrássy Tivadar Szabó Endrével karonfogva nevettető látványt nyújtana. Egyszóval a ruha teszi a pártokat és az embereket; akin a ruha gyermekkora óta jól áll, arról biztos, hogy mameluk lesz, akin nem jól áll, kénytelen ellenzéki lenni. Lélekemelő példa erre a két Odescalchy testvér, a kormánypárti Gyula herceg hetyke blúzával, a szélsőbali Artúr herceg a patkós csizmáival. A pártok még jobban különítik el az embereket a szokásaikban, modorukban, mint az ágy, melyből származtak. Ha Nopcsa udvarmester két esztendeig lenne a baloldalon, fehérvári bicskát hordana a csizmaszára mellett. A pártoknak amalgamizáló ereje van.
De a karzatoknak is megvan a maguk jellemző színe. Így például mindjárt észrevenni a főrendi karzatok zsúfoltságáról, hogy ma megint a kis mérges tengeri kígyót fogják mutogatni.
Gyönyörű asszonyok ülnek köröskörül. (A tüzes szemű, kedves zsidó lányok, akik úgy érdeklődtek ennek a kérdésnek az elejeért, ugyan hová maradtak el egészen?) Csupa haute-crčme, a társaság és a második legjobb társaság hölgyei. Fantasztikus kalapkák a fejeken. Színes bélésű mantillák hanyagul odadobva az üres karzati székekre. Vakító színpompa fent, vidorság, elevenség, harcias hevület idelenn… Pulszky Guszti mély gondolatokba merülve, Szilágyi Dezső trikóban, mint Komjáthy szokta mondani, Herman izgatottan, Irányi méltóságos pózban. Íme a színlap és személyzet a mai előadásról!
A folyosók természetesen üresek, a büfében a szép Irma dobogó szívvel várja a villanyos csöngettyű zizegését, mert ez a »változás«, a Ház ilyenkor önti ki fölöslegét… vagy behúzza a külső tartalék csapatokat.
Dehogy mozdulna helyéről egy is. Nagy halott felett tartanak ma prédikációkat. Lesz krokodilus könny elég, lesz ravasz bánat és fájó megnyugovás.
Míg az unalmas stimmelés tart (a kérvény-benyújtások, jegyzőkönyv felolvasások), a képviselők a magukkal hozott lapjaikat olvassák kiterítve a padokban. A függetlenségi párt proklamációja képezi az általános eszmecserét.
»Ez aztán a taktika!« – gondolja magában Mocsáry. – »Sok programot csináltunk már az igaz, hanem még ilyet nem csináltunk egyszer sem. Olyan sikerült dolog ez, hogy amiatt ugyan még ókonzervatív is lehet az ember!«
– Mester! – mondja Szalay Imre Istóczynak megszorongatva a kezeit. – Megszaporodtunk az éjjel derekasan.
– Nem kérek belőle! – szólt Istóczy visszautasító mozdulattal baljóslatú hangon.
E pillanatban felemelkedett helyéről a miniszterelnök. Csend lett. Kezdődik a főrendi üzenet! Mindenki Tiszát nézte, amint ott állt egy fél percig szégyenlősen, kissé habozva. Először jön ő vereséggel a Ház elé. Nehezek őneki most a szavak.
Röviden beszélt, bús lemondással. Vagy csak a hallgatóknak rémlett úgy, hogy egy kis elégikus tónus vonul át a hangján. Határozati javaslatot nyújtott be, hogy a »Ház« leveszi a javaslatot ezúttal a napirendről…
– Igaz! – kiáltá közbe Teleszky. – Nem érdemes a főrendiházzal feleselni. Mindig az okosabb enged.
– A gyöngébb! – harsogtatta Lükő a túlsó oldalról.
– És utasítsa a Ház a kormányt – folytatta Tisza –, hogy alkalmasnak mutatkozó időben újra beterjessze.
– Majd a választás után – szólt csípősen Ugron Ákos (aki még mindig mérges Tiszára azért, hogy Gábortól bocsánatot kért a múltkor, midőn őt nézte annak).
De Tisza gyorsan csap le, mint a héja, ha apró madár fut torka felé.
– Igenis a választások után, hogy hadd nyilatkozhassék a nép.
– Helyes! – rivalgá Prileszky ájtatosan. – A nép beszéljen. S kékes szemeit az ég felé emelte.
– Te pedig hallgass, Thaddus. Hiszen téged Pantocsek buktatott meg a nép előtt.
– Nem igaz, mert Roszival buktatott meg. Az is úgy, hogy szélsőbali programmal lépett fel. Én magam is akartam, de nekem nem hitték el.
Irányi volt a következő szónok. Az ő nagy figyelemmel hallgatott beszéde a mai ülés fénypontja. Az igazi demokrácia nemes, tiszta hangja csengett a teremben… Mint mikor friss fuvallat fut át a búzák fölött, a baloldali és habaréki üres kalászok elkezdtek mozogni, sustorogni… Nem tetszett nekik a kemény hang, melyet a főrendekkel szemben használt. Mire való az? Irritálni őméltóságaikat!
Egy fiatal, szőke emberke lépett ki most a sorompók elé:
– Ki ez? – kérdék mindenfelül.
– Nagy István, annak a híres Nagynak a fia… Hogy is hítták csak? Ejnye, nem jut eszembe.
– Nagy Fridrik?
– Ej dehogy… más.
– Nagy Kristóf?
– Nem, nem… Nagy Pálnak, felsőbüki Nagy Pálnak a fia.
Mire megtudtuk, hogy kicsoda, akkorára már leült. Úgy kelt fel, mint ismeretlen nagyság, s úgy ült le, mint ismeretes antiszemita.
»Istóczy Győző!« – kiáltá a jegyző.
Hogy aláhajlott a karzatról mindenki. A pántlikák hogy röpködtek, és a tollak hogy rezegtek a hölgyek kalapjain. A rettenetes ember fog szólani. A folyosókról bejöttek. Még az őrök is odalapultak az ajtónyílásokhoz. Az istenek őrizetére bízván a télikabátokat. Istóczy mindig sápadt, mintha trémája lenne. Szögletes homlokán hideg verejték gyöngyözik, ha beszél. Szemeit rendesen lesüti. Szenvedélyes szaggatott előadása van, kezeit ritkán mozdítja, hanem a vállain emel egyet, valahányszor nyugponthoz ér.
Most nem a zsidógyűlölő beszél ki belőle, hanem a taktikus. A függetlenségi párt mai proklamációját töri össze, azt mondván, hogy a függetlenségiek antiszemita kortesbőrbe bújt filoszemiták, s óva óvja tőlük a választókat.
Istóczy beszéde sok zúgást, sok derültséget és nagy szenzációt okozott.
– Úgy kell nekik – mondák a jobboldaliak nevetve.
Magok a függetlenségiek is elösmerték, a komolyabbak: »Úgy kell nekünk, ha nincs bátorságunk igazi színt vallani. Minden görbe útnak megvan a maga tövise.«
Csak Csernátony vigasztalta őket szokott szellemes, gúnyoló modorban a folyosón.
– No, azért ne ijedjetek még meg. Hátha az álantiszemitizmus még jobban prosperálhat, mint az igazi. Mondok én nektek egy történetet. A római piacon esett meg. Egy polgár maga köré gyűjtvén a csőcseléket, elkezdett röfögni és visítani, mialatt tógáját összefogta a hóna alatt. Ekkor egyszerre széthajította az öltönyt és megmutatta, hogy a malac nincs sehol. A közönség tapsolt és éljenezte.
»Páratlan művész. Fölségesen utánozza a malacot! Koszorút a nagy férfiúnak.«
Ekkor egy másik római polgár azt mondja a népeknek: »Nem olyan nagy dolog ez atyafiak, jertek el hozzám holnap, és én is meg tudom ezt csinálni«.
Másnap csakugyan nála gyűlt össze a nép. Ő kilépett éppen olyan ruhában, mint a tegnapi művész, s a tógáját is úgy tartá összefogva a hóna alatt, mint az. Midőn azonban visítani és röfögni kezdett, egyik fölkiáltott a nép közül: »Ez nem tökéletes!« »Kontár!« – ordítá egy másik: »Fogalmad sincs, a malac hangjáról te, léthűtő!« – kiabáltak némelyek. »Kergessük el, kövezzük meg!«
Ekkor a polgár szétterjeszté tógáját nagy hirtelen, s felmutatta lábánál fogva a hóna alatt visító igazi malacot.
Még Herman beszédjéről kell szólanom, melynek voltak egyes briliáns részletei, de mely irányában kissé zavart volt. A méltóságos urak a karzatról kigömbölyödő ábrázattal bólingattak az antiszemitikus slágvortoknak. Tisza bosszúsan rázta meg fejét több ízben, s az eredmény az lett, hogy Pulszky Ágost »álcázott antiszemitáknak« nevezte el a mai proklamáció embereit.
– De hát mik vagyunk mi tulajdonképpen? – méltatlankodék Helfy. – Hiszen Istóczynak ellenkezőleg »álcázott filoszemiták« voltunk egy negyedóra előtt…
– Hja, egy negyedóra nagy idő nektek – mond Jókai. – Azóta már megváltozhattatok.
Azután Szilágyi beszélt hosszan, epésen Tiszát szorongatva, s palacsintává lapítva a kovászt, mellyel eszméinek tésztáját meghabarta, s mely kovász, hogy Hermannal szóljunk, »nem volt rossz, csak sok«.
