A T. HÁZBÓL [ápr. 26.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 26.]
Ma megint ott osonkodott Podmaniczky Frigyes, és ebből már kitalálják e rovat olvasói, hogy név szerinti szavazás volt.
A nemes báró semmit se öregedett a legközelebb múlt szavazás óta, és igen jó színben van.
A folyosón már messziről üdvözli Türr István, aki itt átutazóban van Korinthoszból.
– Szervusz, Frigyes! Nini, hol veszed te itt magadat?
És Podmaniczky el sem mosolyodik. Egész rendén találja azt, ha Türr csodálkozik azon, hogy itt látja, ahelyett, hogy Podmaniczky csodálkoznék azon, hogy Türrt, idegen országok vándorló lakosát találja e helyen.
Azután Vizsolyi veszi át a régen látott Podmaniczkyt.
– Eljöttél? – kérdi.
– Hát csak eljöttem – feleli mélabúsan –, ami közmunka, hát közmunka!
– Két komédia-házba járni nem bolondság!
De hagyjuk itt diskurálni Podmaniczkyt, s térjünk át komolyabb dolgokra.
Mert igazi csodák kezdenek esni Magyarországon, mióta a pozsonyi ökrök beleavatkoztak a közös ügyekbe. (Mert az okos emberek nem tudtak velök semmire menni.)
Jókai Illyefalván az ellenzéket támadja. (Hallatlan dolog ez, uraim. Eddig a kormánypárt mindég csak védekezett). Apponyiék, »az igazi római császárok« német újságot alapítanak.
Mindenki mozdul. Még visontai Kovách László is kiad egy borzasztó stílusban írt rendeletet az újságírók ellen, Szapáry gratulál neki: »Úgy jársz te azzal, mint én a magyar táblácskákkal Zágrábban. Mert a horvátok is derék gyerekek, kedves barátom, hanem a bohemien-ek még különbek.«
Visontai Kovách Lászlónak a predikátuma. Ez örökké maradandó lesz, de a rendelete csak egy napon élt volt, pedig egyetlen nyoma több mint tíz évi működésének.
Hanem ez is fölösleges volt; megtanulta ebből, hogy egy jó háznagynak nem szabad egyebet csinálni, mint csibukozni.
S még ez mind hagyján a csodák között. Megértük azt is végre éppen ebben a javaslatban, hogy a kormányé volt a liberálisabb felfogás, s nehány ember a nem igazi római császár táborából, restelkedve szavazott nemmel a kevésbé liberális Zichy Jenő-féle módosítvány kedvéért.
És még ez is hagyján… a legnagyobb csoda a Péchy Tamás ébersége, akinek jámbor kék szemei, olyan vizsgán tekintenek szét minden neszre, minden mozdulatra, minden hangra, mint a hiúzé.
Kezdetét veszi a név szerinti szavazás. A csengettyű rezeg künt a helyiségekben. Bent összegabalyodik az egész Ház disputáló, nevetgélő, pletykázó csoportokra.
A legtöbb ember nem mer kimenni a folyosókra, nehogy ott az ellenjelöltjével találkozzék. Kármán Lajos attól tart, hogy az öreg Pulszky odakünn ül. Pulszky pedig attól tart, hogy Kármán Lajos a Házban van, s nem jár többé be traccsra.
De csitt! Fenyvessy Ferenc olvassa a neveket.
Kihúzatott az »I« betű.
Az pedig nagyon fontos dolog, mert akit például Hentallernek hívnak, az addig haza is mehet, ha feleséges, kikérdezheti otthon a konyhán, »mit főznek ma«, s a feketekávé után kényelmesen visszajöhet, de akit például Boros Béninek hívnak, az nincs se olyan közel, hogy mindjárt elvégezhetné a hazafiúi kötelességét (pedig ha valakit Boros Béninek hívnak, az okvetlenül le akarja rakni a Ház asztalára a rokonszenves igent), és nincs se olyan messze, hogy még addig elmehessen valahova. Annak ott kell várnia halálos unalomban.
Irigylik ilyenkor az olyan embert, teszem azt, mint Grünwald, aki mindjárt leszavazhat.
Csakhogy Grünwaldot nem volt mért irigyelni, mert Grünwald arra határozta el magát, hogy nem szavaz. Semmi áron sem szavaz.
Egy óráig tusakodott lelke az incselkedő pártszellemmel. S nehéz verejtékcsöppek gyöngyöztek a homlokán. Azon ugyan nagy utat lehet befutni.
A lélek azt mondta: »Hiszen a kormány javaslata jobban megfelel nekem«.
A pártszellem közbekiáltott: »De nem kell, a pokolba vele«.
Grünwald egy darabig hagyta disputálni, azután így csillapította le őket: »Ne veszekedjetek, no, inkább nem mondok hát semmit«.
Kiment a folyosóra egy csoporthoz diskurálni, ahol Csanády perorált, ki most bizonnyal a Ház legboldogabb embere. Minden módosítványát elfogadták ma, az igaz, hogy csupa stiláris módosítványok csak, – de hát »a stélus is valami«.
Míg Grünwald künn a folyosón mulatozék, addig leőrölték bent apródonként a neveket.
Csodálatos nevek merülnek itt fel. Ismeretlen idegen hangzásúak.
Az álmodozó Trefort, ki most is a széken ül fel-felkapja néha fejét egy-egy névre, abban a hitben, hogy már az »új Házban« ül, de ott látván Dobránszky Pétert, megnyugszik benne, hogy ez még a tavalyi Ház.
Grünwald csak akkor mert már bemenni, mikor az első szavazás megtörtént.
Be is ment, s élénk eszmecserébe bocsátkozott Apponyival.
Hanem akkor meg az »absensek lajstromát« kezdik olvasni, aminek »voks-böngészet« a parlamenti neve, egyszerre hangzik:
– Grünwald Béla.
Grünwald úgy tesz, mint aki nem hallja, még élénkebben beszél Apponyival, Fenyvessy pedig még egyszer olvassa: »Grünwald Béla«, mire a megszólított még élénkebben beszél Apponyival, minélfogva Fenyvessy észreveszi, hogy nem akar szavazni, s gyorsan átsiklik a szekvensre.
S itt jön aztán a ma Göndöccsel is vitézkedő Péchy Tamás virtusa, melynek kiszínezésére festenem kellett Grünwald Béla mai állapotát egész részletesen.
Az elnök megállítja a jegyzőt, s így szól Grünwaldhoz:
– Kérem, a házszabályok szerint minden képviselőnek, aki jelen van, kötelessége szavazni.
– Úgy van! – kiáltja közbe Madarász.
– Tessék hát szavazni vagy »nem«-mel, vagy »igen«-nel!
– Már az első felolvasásnál szavazott – feleli valaki segítségképpen. – És most nem tartozik többé szavazni.
Most az elnök jött pillanatnyira zavarba, de hirtelen így szólt:
– Hát akkor méltóztassék megmondani, miképpen méltóztatott szavazni?
Csak így kínnal lehetett aztán kiszorítani nagy nehezen Grünwaldtól a »nem«-et.
…S ennek az egy kicsikart »nem«-nek százszor jobban örült a miniszter, mint száz »igen«-nek.
