A T. HÁZBÓL [máj. 1.]
A T. HÁZBÓL [máj. 1.]
Ma csak 11-kor kezdődött az ülés.
Már féltizenegyre ott voltam a folyosón. Régen óhajtottam már látni, hogy támad a t. Ház.
Hát úgy támad semmiből, hogy legelőször felveszi az új atilláját a kapus, előkeresi a nagy botot, mellyel a pókhálókat szedte le az imént a plafonról, aztán kiáll a kapu elé.
Egy másik egyéniség kidugja az épület homlokára a zászlót. A teremszolgák is felcihelődnek.
Kevéssel az ülés megnyílta előtt megérkezik a büfé.
Az első zaj a tisztelt épületben, a szilvóriumos és sherrys poharak csörgése.
Végre előcsoszog az öreg Lázár Ádám és beül a padjába.
Azután előjön Urbanovszky, és nem azon csodálkozik, hogy még itt minden üres, hanem azon, hogy már az öreg Lázár itt van.
Egyenkint kezdenek szállinkózni most már. Lógázza magát borzas cilinderében Chorin, s egyenesen az olvasószobába ül be, mohón átbetűzi a lapoknak »választási mozgalmak« rovatát. Arca az olvasás alatt mind savanyúbb lesz, s oda van írva majdnem leolvashatólag ajkaira a sóhajtás:
»Istenem, mennyi kémény füstölög, s én még most sem tudom, hol fogok megebédelni!«
A »molyok« mind idő előtt gyűlnek össze, s öt perccel tizenegy előtt vidám diskurzus folyik mindenfelé:
– Grecsák-időket élünk! – panaszkodik Szathmáry Károly.
– Uraim, csodák történnek – beszéli egy népszerű függetlenségi szónok. – Most jövök a könyvkereskedőtől, s az azon kesereg, hogy az Apponyi ellen írt röpiratot visszaküldte neki a jászberényi bizományosa, azzal a megjegyzéssel: »Ezt a könyvet én itt nem árulhatom, mert agyonütnének érte«.
Ezalatt előkerül a jó Berzeviczy Irnák is, akiről az a hír van elterjedve, hogy oly gondolkozva készíti a programbeszédjét: mindennap egy szót ír hozzá.
Kézdörzsölgetve tipeg be Busbach, aki gyanúba esvén a választói előtt, ünnepélyesen felszólították, nyilatkozzék: nem-e antiszemita.
Évelődik is vele váltig Hegedüs Sándor:
– Igaz-e, Péter, hogy Kaifás elé idéztek?
Végre telni kezdenek e terembeli padok.
A mediumon egész csoport zajong.
Gr. Teleki Samu a konstantinápolyi kalandjait beszéli Szapárynak. Komjáthy Béla a kunszentmártoniakhoz intézett nyílt levelét olvassa fel a kormánypártiaknak: mert arról tudja meg, jól van-e megcsinálva, hogy szidják-e nagyon. Urányi erkölcsös szivarszipkájával csinál szenzációt. A folyosón Szapáry István keresi a pénzügyminisztert.
– Sehogy se tudok Gyulához férni – panaszolja.
– Miért nem kérsz hozzá egy névjegyet Futtakitől? – tanácsolja egy szarkasztikus mameluk.
Pont tizenegy órakor végre megjelent az elnök, s felül a kasszához, akarom mondani, a katedrába. A csengettyű megszólal. A zaj lecsillapodik, és megvan alakulva a parlament.
Az ember azt hitte volna, unalmas, rövid ülés lesz.
Egy ülés, amelyik Kemény Gáborral kezdődik, nem sokat ígér…
De minden jóslat hiábavaló.
Kezdődött unalommal, s végződött azzal a tizennégy honti forinttal, melyeket Horánszky tett le a Ház asztalára hetek előtt, mint kormánypárti lelkek vásárlására szánt díjat.
Ez a tizennégy forint volt az utolsó csemege a Ház asztalán.
Ma már azt is elfogyasztották: most már hazamehetnek.
A dolog különben úgy történt, hogy a Kemény Gábor álomba ringató válaszai után egyszerre felkelt Tisza Kálmán, hogy a Horánszky múltkori interpellációjára feleljen.
Ez delejes erővel hatott a képviselőkre. Mindenki felütötte a fejét. A büfébe a folyosókba egyszerre híre szaladt:
»A honti ügy!«
Nosza rohantak be mindenünnen. Mert azt mindenkinek jó tudni, mi a törvényes, és mi a nem törvényes. Meddig szabad a mameluknak elmenni, és meddig nem szabad a habaréknak panaszkodni? Majd megmondja azt mindjárt a miniszterelnök.
Meg is mondta, mégpedig eléggé világosan.
Tiszán meglátszott, hogy csodálkozik azon, hogy akad ember, aki azon csodálkozik, hogy visszaélések történnek a választási mozgalmakban.
Ő is tud ilyen eseteket az ellenpártról, de nem mondja el.
– Si fecisti nega – kiáltja közbe Szalay.
– Ah, nini – hökken meg Hegedüs –, Szalay latinul is tud.
Tisza elmondja továbbá, hogy nem igaz, mintha a megyei tisztviselők nem dolgoztak volna a korteskedések alatt, mert elvégezett akták bizonyítják, hogy dolgoztak.
– Ugyan hány akta? – kíváncsiskodék Meszlényi.
Az öt ellenzéki postamestert pedig – folytatta – azért bocsátották el, mert a hivatalukat elhanyagolták.
Mindezek az argumentumok nagy zajt keltettek, zúgást az ellenzéknél, helyesléseket a túloldalon. Valóságos vihar kerekedék.
Horánszky csodálkozott rajta, hogy ez az öt postamester egyszerre lett hanyaggá, és hogy ezt egyszerre vette észre a felsőség, és az is különös, hogy mind az öt éppen ellenzéki.
Hát iszen van is benne valami rendkívüli…
Sokszor tört ki a derültség zuhataga is, kivált mikor Horánszky azt mesélte el, hogy egy megyei iktató úgy becsípett a faluzásban, hogy csendlegénynek kellett őt támogatnia, s erre egy jóakaratú mameluk lelkesen kiáltott fel:
– Hivatalos kötelessége volt!
Olyan elevenen festette Horányszky a nemes vármegyét, hogy Csernátony az élénk színek által megilletődvén, önkéntelen beleszólt:
– A kinevezést kell behozni.
Horánszky beszéde tagadhatatlanul nagy hatást tett, s ezt nem bírta ellensúlyozni ma a Tisza virgonc filippikája sem, mely vég értelmében mégiscsak abba a hatalmi gondolatmenetbe szakadt ki: »akinek nem tetszik, tegyen ellene«.
A »Majthényi vármegye« megérdemelte ezt a szellőztetést.
Tiszának legjobb mentsége lett volna, ha így szól:
– Ezt a főispánt én még a Deák-párttól örököltem. Jól harap, megtartom. Önök meg tőlem öröklik majd. Becsüljék meg önök is, mert ezen tanulja meg a magyar ember megutálni az erőszakot és abszolutizmust!
Horánszky nem vette tudomásul a belügyminiszter válaszát, de a Ház negyven szótöbbséggel megelégedett vele.
Most már csak a tizennégy forint iránt kellett határozni.
Az elnök azt indítványozta: »Adjuk oda, akitől kaptuk, Horánszky képviselőnek«.
Horánszky a fejét rázta…
– Adjuk oda a miniszterelnöknek, hadd ő küldje el a megyének.
Tisza a fejét rázta.
– Küldje vissza az elnök – kiáltá egy hang.
Péchy a fejét rázta.
– Igen, az elnök bízassék meg – ismételte Tisza.
És az elnök nem rázta többé a fejét.
