A »MÉLTSÁS« HÁZBÓL [jan. 14.]
A »MÉLTSÁS« HÁZBÓL [jan. 14.]
Az ember átlépi a Sándor utcát, keresztülmegy a Múzeum kerten, s csonka, ócska szobrok és antikvitások mellett megyen útja, míg odaér, ahol őméltóságaik üléseznek.
Fényes hintók állnak meg a Múzeum nagy lépcsőzete előtt, s cifra tarsolyos hajdúk és inasok ugrálnak le a bakról kinyitni az ajtókat. Görnyedt, köhögős alakok gurulnak ki a kocsiból, s úgy másszák meg a pompás lépcsőket, mintha valami Montblanc volna. A monoklikon vagy pápaszemeiken át nézegetik is, hogy hol van odavésve: Kiszelák.
Mert ők mindenütt mást szeretnek látni, mint ami van.
Egyszer az öreg Pulszky Ferencet nyári időben, mikor a vöröses pántlikájú szalmakalapját viseli, megszólítja valaki:
– Hallod-e, Feri, mondd meg, kérlek, szabad-e a tárgyakat elvinni a Múzeumból?
– A tárgyakat a Múzeumból nem szabad elvinni – válaszolta Pulszky nagy mogorvasággal.
– Hát akkor hogy van a fejeden ez a kalap?
Nos, én is azt tartom, hogy a Múzeumból nem szabad tárgyakat elvinni, nem is hoztam hát el semmi tárgyat ehhez a karcolathoz (az lehetetlen is lenne!), de minthogy egy hasábot mindennap nekem kell teleírnom a mellékleten a Házból, kénytelen vagyok a semmit nyújtogatni egy hasábnyira.
A büdzsé fölött kellett határozni a főrendiházban. Ezt más kamarákban úgy híják, hogy büdzsé-vita. De miképp nevezzük vitának itt, ahol senki se akar disputálni? Ahol mindenki meg van elégedve mindennel.
Kevesen jöttek el. Pedig sohase volt annyi arisztokrata Budapesten. A királyi udvar jelenléte, mint valami flastrom a rossz vért, egy csomóba húzta össze főurainkat.
Mindenütt, minden meglátszik ez: még a Kék macska volksängerein is, csak a múzeumbeli fehér termen nem. Hívogatóbb, csalogatóbb az a másik »fehér terem« a budai várteremben, ahol Jókai szövögeti a regényeit.
A derék országbíró Mailáth György ott ül ugyan, mint mindig, de hiába fordítgatja kurta nyakát, hol erre, hol arra, igen gyéren vagynak itt őméltóságaik. S akik vannak is, többnyire a régi gárdából valók, aggastyánok, akiket a múltak emlékei hoznak ide.
Egy idegen is volt a karzaton, a Standard-nak egyik konstantinápolyi levelezője, különben török effendi.
– Ugye itt önöknél nem házasodnak a papok?
– Nem bizony szegények – mondom.
– De ugye a mágnások se házasodnak 48 óta?
– Honnan gondolja? Kitől hallotta?
– Nem látom itt a sarjadékokat, hát könnyű kitalálnom, hogy magvuk szakadt. S csak az öregek könyökölnek még itt, míg Allah el nem szólítja őket a Tubafa árnyékába.
– Ahova valók – jegyzém meg mosolyogva, s beláttam, hogy a derék effendi nem okoskodik ugyan a tényeknek megfelelőleg, hanem azért a megfigyelő és kombináló tehetsége helyén van.
A dignitáriusokból eljött egynehány. Az öreg Cziráky János (az ott van mindég, alkalmasint valami fogadásból), Szlávy József koronaőr (az új seprő mégiscsak söpör eleinte), Zichy Ferenc (ő vezeklésből jár ide), Andrássy Gyula (aki elkeseredésből van itt) s végül Szapáry Géza (valahogy bevetődött).
A főpapokra soha sincs panasz. Haynald, Samassa, Sehlauch, Ipolyi ott mosolyognak ornátusban. Csak a prímás nincs ott.
– Az most haragszik – mondja Zichy Ferdinánd (az egyedüli ember, akiben a kék vér nem változott még át aludttejjé).
– Miért haragszik a prímás? – kérdezi kíváncsian Kálnoky Géza.
– Mert az udvari bálon azt a nótát húzatták:
Nincs mennyország, se pokol, se pokol,
Még a pap is udvarol, udvarol.
Még a pap is udvarol, udvarol.
– Szörnyűség! – mondja Cziráky János, ég felé fordítván szemeit. – Milyen idők, milyen idők! Szavamra, megtagadnám a büdzsét, ha nem restellném…
– Ha mit nem restellne excellenciád?
– A szájamat kinyitni.
Szapáry Antal csinálta különben ma a legnagyobb virtust. Hordszéken vitette be magát a főrendiházba.
– Szegény Tóni – szörnyülködének –, de minek jön az ide ilyenkor, ha a lába fáj?
– Hagyjuk el, kérlek. Hiszen éppen azért jön. Mert ha nem fájna a lába, egyebüvé menne.
Ennyit lehet krónikába fogni a mai ülés érdemleges részéről.
No és a büdzsé?
Oh, a büdzsének nem történt semmi baja.
