A T. HÁZBÓL [jan. 13.]
A T. HÁZBÓL [jan. 13.]
Egy hórihorgas felkiáltójel (!) ül az előadói széken. Hugo Viktornak van egy nevető embere, a »Ház«-nak van egy síró embere, s ez Tischler Vince, aki az előadói székben ül. Arca a siránkozást fejezi ki, dialektusa tótos, hangja bánatos. Az embernek kedve volna megszólítani:
– Oni sa z Krupine? Nak sa nist ne boja. Ne bude bitka!
(Ön, ugye, Korponáról való? Semmit se aggódjék. Nem lesz háború. )
S míg Tischler ül az előadói székben, jó Rádaynak a háta mögött ott kéklik a rókaprémes aranyos kék dolmány, s a kék dolmányban báró Fejérváry Géza honvédelmi államtitkár. Ebből aztán a vak is kitalálhatja, hogy honvédelmi dolog van a Ház asztalán.
Ahogy a juristák napja volt tegnap, úgy van ma napja a hajdani egyéves freiwilligereknek, kik visszaemlékeznek ilyenkor mind arra a sok tudományra, amit a »lajdinant«-tól hallottak egyszer-másszor, míg ők maguk is lajdinántok lettek. Most mintha találták volna, jó brillírozni vele.
De mondjuk hát, miről van szó? Én istenem, mi egyébről, mint a szokásos véradóról, mely szintén nagyobbodik évről évre anélkül, hogy a magyar anyák több fiúgyermeket szülnének, mint azelőtt.
A legelső felszólaló, Hoitsy Pál röviden, de erőteljesen, velősen fejezte ki bizalmatlanságát. Tiszáékban és azok hadügyi politikájában nincs öröme. Egy katonacsákót se bízna rájuk, nemhogy eleven embert.
Csanády bátyánk is belegázolt a kérdésbe. S csodálatos, minden veszedelem nélkül menekült ki a szárazra. Nem mondott semmi helytelent, pedig Péchy Tamás ugyancsak hegyezte a fülét. Széll Gyurka el is keseredett emiatt – neki ugyanis államférfiúi mintaképe Csanády –, bánatosan rázta nagy fejét, melyet állítólag nem nyíratni, hanem borotváltatni szokott:
– Sándor puhul – motyogá –, istenuccse puhul, s mi lesz a világból, ha már Sándor is puhul.
Pedig nincs ok a bizalmatlanságra Sándor bácsi iránt. Hiszen kijelenti haragos gesztusokkal: »Egyetlen egy újoncot sem adok«.
…Most hát eszerint már nem is lehet háború az idén. Hiába vesznének össze a potentátok.
Azazhogy nem lenne, ha mindenki úgy okoskodnék. De Ráday Gida nem az az ember, aki le hagyja magát beszélni az idei újoncozásról. S amilyen átkozott pajtáskodás van a Házban, megszavazzák neki, amit kér. Hiszen úgyis annyi már az ember – panaszkodnak, hogy nem élhetnek –, csak nekik jó, ha egy kicsit megritkulnak.
Tekintettel arra, hogy úgy a honvédelmi államtitkár, mint a honvédelmi miniszter és a honvédelmi előadó egész múlt éjjel báloztak, a Ház gyöngéd elnézésből a részletekben sem tett kifogásokat, s áteresztette az új minisztert a nyugalomnak.
Mindenesetre lovagias keleti vonás nem bántani a gyöngébbeket.
*
E karcolatokat, melyek a Pesti Hírlapban jelennek meg, rendszerint hárman írjuk. Egy mameluk képviselő (de ez csak akkor van ott, ha beparancsolják), némelykor egy függetlenségi képviselő (de ez meg csak akkor van ott, ha valami botrány van készülőben) s végül én magam, akinek mindig csak azt lehet megírni, amit meghagynak, s az semmit sem ér.
Nekem csak az olyan ülés jut, mint a mai, amikor az egész Ház alszik, kivévén Göndöcs Benedeket. Mert Göndöcs Benedek egészen megfordított ember. Egész esztendőn át alszik, csak ma nem, mert az éjjel bálban volt. Szép asszonyok s leányok között, akiknek a képén most utólagosan elmereng, s édesen mosolyog egy-egy emléken éldelegve. Kívüle még csak Tisza Lajos van ébren, s a Szegedi Híradót tanulmányozza egész addig a sorig: »Nyomatott Endrényi Lajosnál, Szegeden«. Már éppen harmadszor végzi e nagy munkát hol előlről, hol hátulról.
Mind olyan szép az innen az írói karzatról. Mert én csak innen nézhetem a világot. Az elnökből nem látok egyetlen darabkát sem, nekem az egész tisztikarból csak a Duka Ferenc nagy tenyere jut, s az újonnan betelepedett előadó, Dániel Ernő tatáros feje.
A politika folyásából én itt csak a külszínt látom, az államférfiakat mozgató belső életből én csak annyi anyagot bírok kihalászni, amennyit egy-egy képviselő ismerősöm jónak lát elárulni, ha szóba ered velem.
– Ösmeri ön Bartók Lajost? – kérdi tőlem egy környékbeli képviselő, odajárulván a mi rekesztékünkhöz, hol Visy Imre előre kibeszéli a következő szónokok elmondandó argumentumait. (Csodálatos értesültség annál a »Nemzet«-nél.)
– Igen, ösmerem Bartókot.
– Mondja meg neki, kérem, ha találkozik vele, hogy rajzoltassa le Istóczyt Krisztusnak s tanítványoknak melléje a következő rendben: Szent Jánosnak Meszlényit, Tamásnak Verhovayt, Judásnak Kadát, Péternek Hentallert. Ez jó tréfa lesz.
– De hát mi ebben a vicc?
– Azt mi tudjuk – feleli titokzatosan. – Még annyit is megjegyzek, hogy valószínűleg párbaj lesz belőle.
– Lehetetlen! Hisz ezek a tanítványok mind igen derék úriemberek voltak, s mi több, történeti személyek. S mi több, zsidók.
De hogy áttérjek ezen öntudatlan »jó tréfa« leírása után ismét a komolykodáshoz, azt kell legelőbb is magyaráznom, miért dünnyög az előadói széken Dániel, akinek hiába kiabálja Szalay Imre »Hangosabban beszéljen az a fiatal előadó!«
Hát Dániel azért ül a meleg kemencében, hogy most már vége van az ülésnek, le van tárgyalva az újonctörvény szőröstül-bőröstül, de a tisztelt Ház óráján az igen tisztelt mutató még nagy hézagot kell hogy befusson a hazamenetelig.
Hogy segít magán ilyenkor a Ház?
Úgy mint a szerző abban a bizonyos színdarabban, mely igen rövidre ütött ki, beírta szonika instrukciónak: »a borbélylegények kijönnek a színre, s fel alá járkálva viccelnek«.
Ez az élcelődés következett most, s ki is húzták vele az időt emberséggel.
Várady Gábor és a szép Rohonczy Gida esete nyújtotta a fundamentumot. Arról lett szó, hogy szabad a bíróság által elítélt képviselőt, kinek mentelmi joga már eo ipso fel volt függesztve, becsukni a Ház engedélye nélkül?
Komjáthy Béla vágta ki a mellét hősies pozitúrában, hogy nem lehet, ez volt a Győry Elek nézete is, sőt az öreg Irányi is nekik adott igazat.
Hanem hát Pauler is ott volt, s józan okoskodással győzte meg az ellenzéket arról, hogy ez abszurdum lenne.
A »jövő miniszterelnöke«, Baross Gábor ügyesen rögtönzött beszédben mutatta ki, hogyha a képviselőt csak az ülésszak végén csukathatnák el, megeshetne az is, hogy esetleg egy váltóhamisító is megtarthatná helyét a képviselők között.
Ugron Ákosnak is mondanivalója volt, de mint minden erdélyi ember rosszul kezdi, s jól végzi, elszólta magát a beszéd elején mondván:
»Az előttem szólott képviselő beszédjének első része inkonzekvenciában jött a hátuljával.«
Csendes mosolygás derűje ömlött el az arcokon, és senki sem hallgatta meg sollemnitassal Ugron beszédjének hátulját, emiatt a szerencsétlen eleje miatt. Meglehet pedig, hogy jó beszéd volt.
A gyűlés legvége Göndöcs Benedeknek szólt. Trefort elmondta, hogy az ezredéves ünnepély tárgyában mi mindent szándékoznak tenni, s hogy őfelsége nagyban érdeklődik.
A derék apát kevélyen lökdöste meg a szomszédjait.
– Az én eszmém… ez az én tulajdon eszmém. Én csináltam.
– Mit? Az ezredévet?
– Nem, hanem a plánumokat.
– Pszt! Még meg találja hallani őfelsége.
