A T. HÁZBÓL [jan. 16.]
A T. HÁZBÓL [jan. 16.]
Sehogy se tud átmelegedni a Ház a tárgyalások iránt. Ma is kevesen voltunk. Pedig olyan dologról volt szó, ami minden képviselőt közelről érdekel, mert mind szereti a cukrot, és issza a kávét, talán az egy Madarász papát kivéve, aki még szalonnát reggelizik.
Az apró-cseprő ügyek bejelentése után, amiket monotom hangon dünnyögtek el a jegyzők, a cukor- és a kávéadó következett.
Helfy szerette volna azonban, ha előbb a takarékpénztárakra vonatkozó javaslat kerül szőnyegre. Ő tudja, miért. De hiszen Helfy mindnyájunk helyett gondolkozik, hát rá kell hagyni hogy így lesz üdvösebb az országra nézve.
Csanády bátyánknak ellenben igen praktikus gondolata támadt. No, csak diskuráljatok ti itt. Majd közétek ütök én mindjárt, s szétsprengolom az egészet. Mert hiába, jó az öreg a háznál! Figyelmeztette az elnököt, hogy a Ház nem határozatképes, mert ahhoz száz tag kell, annyi pedig nincsen a padokban.
– Meg kell számlálni! Lássuk mennyien vagyunk. – Nosza, leugrálnak erre a jegyző urak, Rakovszky és Fenyvessy s kezdik megolvasni, hány darab ember van bent. Kezdik pedig a mi oldalunkról, a szélsőről.
Hanem ez ellen kellett volna aztán felszólalni. Mert ebben volt a gaukleria.
Fel is állt valaki, beszélni is kezdett, de túlnyomták a hangját a túlsó oldalon keletkezett mesterséges lármával, mely már Mezei Ernőt is sértette:
– Ne méltóztassék – kiáltá – olyan hangosan beszélgetni.
Mondom, ebben volt a gaukleria, mert mialatt innen elkezdték a számlálást, azalatt mint a Hatvani professzor bűvös szobája, folyton nőtt a Ház, az adott jelre a folyosókról beözönlő mamelukok által.
Elannyira, hogy a jegyzők (Fenyvessy Kemény Gábort pláne nem is olvasta irigységből, mint konkurrensét az udvari finom társalgásban) mire a végire értek, már százhat embert találtak. Hogy honnan bújtak elő ezek, úgy egyszerre!
Most eszerint határozatképes lett immár a Ház, s megindulhatott a történelem folyása.
A baloldal dühös volt emiatt. S még Prileszky is átjött ingerkedni.
– Győztünk – szólt –, de nem propria virtute sed intertia romanorum. (Rosszul van biz ez latinul, de nem csoda ilyenkor, midőn Hegedüs Sándor az előadó. )
A javaslat senkit se érdekelt, még Trefortot sem, ki bizalmas suttogásba mélyedett Bedekovichcsal, kinyitván az ő miniszteri fiókját s megmutatván annak édes rejtelmeit: egy stanicli bonbont. Amihez derekasan hozzálátott a két státus férfiú, hogy csakúgy ropogtatták Kugler remekműveit… Hiszen úgyis cukros ülés van!
Herman így szólt:
– Az én kerületemben nem isznak kávét, és nem esznek cukrot a választók. Mit bánom én, akármit határoznak is.
Nógrádi Szontagh Pál is erre mondott adomát, vagy hogy talán csak ráfogják.
Egyszer az Akadémiában a helyesírásról disputáltak Budenz és Hunfalvy. Ezt meg azt milyen ortográfiával kell írni. Ott ült az öreg Arany is, de nem szólt semmit.
– Hát te mit gondolsz, János?
– Semmit – felelte Arany –, nekem mindegy, én már nem szándékozom írni többé.
A javaslat mellett Hegedüs mondott higgadt, átgondolt beszédet, az ellenzékről Horánszky. Ezen két garde-dame szavai után (Szapáry felszólalását nem lehet komolyan venni) a közvélemény elé eresztették a javaslatot.
Kétszázöt képviselő közül százhuszonnégy jelentette ki hogy szerelmes bele. Gusztus dolga az egész!
Minden jó egyébiránt, ha a vég jó. Az ülés végén bejelentette Tisza, mint a vidéki színpadokon szokás, hogy holnap rendkívüli díszelőadás lesz görög tűzfénnyel: a Wimpffen esetben fog válaszolni.
– De már holnap elmegyünk a Házba, ha jégeső esik is!
