A T. HÁZBÓL [febr. 1.]
A T. HÁZBÓL [febr. 1.]
Ami sok, az sok! Az ember már szinte jobban megunta az uzsora vitát, mint az uzsorakamatok fizetését.
Mikor hajdanában Franciaország földarabolásának meggátlásáról tanácskoztak, az még csak megjárta, hanem az uzsora meggátlásáról, az haszontalan szóvesztegetés! Mesebeli potencia kellene ahhoz! Minden wertheimkassza mellé egy drabant, aki följegyezze mennyit vesz ki onnan az uzsorás, s mennyi értékű váltót tesz be helyére. S minden drabant mellé egy finánc, hogy a drabantot ne lehessen megvesztegetni.
Ha itt volna a mi derék Beöthy Algernonunk, az megmondhatná nekik:
– Ugyan, ne okoskodjatok, kérlek. Az uzsorások a legbecsületesebb emberek, mert rizikóra dolgoznak. Az uzsora a szerencsétlenek szigete, ahova menekülnek. Az uzsora a mamelukok nevelőintézete, az uzsora a hűség és szelídség vetett ágya. Minek bántjátok ti az uzsorát? Hát már egészen agyon akarjátok ütni a szegény dzsentrit? Menjünk inkább, nézzük meg Faublas lovagot a Kék Macskában.
Kiss Lajosnak pláne az a véleménye már így is, hogy:
– Hagyjátok, kérlek, már leszállani a szószékről ezt a mi Kőrösi Sándorunkat. Mert bizonyisten megutálom benne a szülővárosomat.
Szegény Kőrösi, hogy megöregedett azóta! A háta meggörbedt, a haja még jobban megőszült, sőt már a füleire is nagyothall. Mert inkább legyen az ember Tischler Vince két álló esztendeig, mint az uzsora ügyében előadó, amely ügyhöz tudvalevőleg érteni vél minden egyes tagja a Háznak, pedig nem ért hozzá tán csak gróf Karátsonyi Guidó, áttanulmányozván ősei történetét.
Hanem iszen a kisebb dolga is nagyobb annál a Háznak ma. Bánják is most, akármit beszélnek a szónokok az uzsoráról. Az egy Bittó Pistát kivéve, nem hallgatja egy lélek sem a vita folyamát. Maga Tisza Kálmán is összegyűjti a lelkeket, s vakációt ad nekik. »Szavazzatok a meggyőződéstek szerint, akár a kamat-maximum ellen, akár mellette. Még azt is megengedem, hogy megéljenezhetitek Kőrösi Sándort. Legyünk már egyszer pajkosak is!«
Hogyne, hogyne… hiszen sohase volt még ilyen víg nap a képviselőházban!
A habarék párton csak az imént veszett össze diplomatice szolgabíró vicispán. Szilágyi uramat ma is még görbe szemekkel méregeti Apponyi uram! Ezer mameluk szem kíséri, hogy referálhasson a mozdulatokról a grimaszokról a közeledésekről és távolodásokról. Különben is a habarék párt már úgysem volt valami nagyon veszedelmes. A habarék párt már csak hamu, abból legfeljebb hamuzsír lehet még, ha a szél szét nem fújja…, de bizonyosan szétfújja.
Sokkal többet ér az, hogy a függetlenségi párt is bomlik. Ez ültet rózsákat most a Tisza arcára, vagy hogy talán egyéb… hogy őexcellenciája e nagy napon alkalmasint megkínálta magát a büfében egy-két pohárka küraszóval, mivel hogy azt mondják, bort nem iszik őexcellenciája. Mert a borban igazság van.
Mint a megrázott méhköpűben, olyan élénk zsivaj folyik a baloldali folyosón. Odagyűlt minden vér: a szélbaliak fel s alá nyargalnak két pártra gabalyodva. Mint mikor a mesebeli ördög egy véka kölest és egy véka mákot csap össze, hogy azt most már külön kell válogatni. A mákszemek keresik a mákszemeket, a kölesszemek a kölesszemeket. Nagy sor azt kiválogatni.
Herman Ottó mérges melankóliával méregeti a folyosó hosszú futószőnyegét. Szalay Imre ónszínűre vált arccal hirdeti a saját diadalát. A nagy Ugron pedig mint valami új Robespierre csattog-pattog, szót vált itt, eszmét cserél ott. A legtöbb ember arcán tűnődés, habozás. Az öreg Almássy Sándor aggodalmasan tekint szét a híveken. »Végünk van, összeesünk. Mondtam mindig, hogy ne engedjük a fiatal kocsisokat a Phaeton szekerére«. Kiss Albert Mocsáry után tudakozódik. Mit mond Mocsáry? Mocsáry nem mond semmit. El se jött ma a Házba. – Hát Helfy? Az itt van. Hát Thaly? Még van ijedve.
Csak Verhovay nevet a markába, ő egész hidegen nézi a vihart. Neki elementuma az, ha baj van. De ebben semmi része. Most az egyszer ő maradt meg »komoly«-nak, s ez a szerep is tetszik neki, mert szokatlan előtte.
A jobboldalról eljönnek a szokásos »hollók« a káröröm kinyomatával ábrázatukon. Hegedüs Sándor élceket farag, s nagyokat nevet nekik ő maga:
– Hát ugyan mért?
– Mert itt a februári évnegyed: hogy ne kelljen haszonbért fizetniök a klubhelyiségekért.
Legnehezebb dolga van Komjáthynak, aki menni is, maradni is szeretne. S mint hajdan Somssich arca, az övé is egy nagy kérdőjel, hogy »Hát velem mi lesz?« Zavartan játszik egész folyama alatt az ülésnek a szép sima cilinderével. Talán a cilinder megsúgja neki, mi lesz vele.
Mint a futótűz, úgy terjed el, hogy a kilépők új pártot akarnak alakítani a pártonkívüliekkel. Kormányképes függetlenségi pártot.
Ez már nem tréfa dolog. Csoportokban dugják össze fejeiket, s új hírek folyton új meg új hullámokat vernek a kedélyekben.
– A delegációt is elfogadják.
– Kedves egészségükre.
– Ki lesz a vezérük?
– Ki? Majd meglássátok, hogy Szilágyi Dezső. Nem adok neki hosszú időt.
Minden ember olyan, mint a darázs, s minden szó, minden megjegyzés olyan ma, mint a csalán.
A bizalmatlanság és gyanú köde ül az arcokon. A zavar általános. Az érintkezés hideg és kimért, bizonyos taktika rí ki minden mondatból.
S e nagy fejvesztett állapotban csak egyetlenegy mameluk, Horváth Gyula érez mély sajnálatot a szegény szélsőbal iránt, s ott jár-kel, mint egy apáca, bíztatni, vigasztalni majd ezt, majd azt az áramlatot.
– Hát te mit keresel itt a tigris-fészekben? – kérdé tőle az arra menő Jókai. – Hiszen neked ott kellene lenned, ahol az árvíz van.
– Éppen azért vagyok itt. Pumpolom belőlük a vizet.
– Hát te kinek a részén vagy?
– Az Ugron Gáborén – mondja Horváth Gyula komolyan –, Szalayt ki kellett volna rekeszteni.
– De mért? Indokold, mért? – riadtak rá ingerlékenyen a Szalay hívei.
– Mért? Hát azért, mert nagyon rossz bort csinál.
