A T. HÁZBÓL [jan. 31.]
A T. HÁZBÓL [jan. 31.]
Meglehetős száraz, unalmas ülés volt. A karzaton is kevesen, a képviselői padokon is kevesen, a folyosókon alig valaki, csupán a büfében ült egypár ember, s arról beszélgettek, hogy mi is volt tulajdonképpen oka a krími hadjáratnak?
Bizony érdekes dolog azt megállapítni!
Azután ásítoztak, elgondolkoztak, majd ebben is kifáradva, beszélgettek a két szőkével. Azonban ma Ninácska is haragos volt, s alig méltatta pillantásaira az ott megfordult honatyákat, kiket itt háromféle osztályra soroznak. Azok, kik paprikás szalonnát esznek, és szilvóriumot isznak rá. Azok, akik sonkát villásreggeliznek, s madeirát szürcsölnek hozzá, s végül azok, akik egy-egy piskóta darabot ropogtatnak szét, vagy nehány cukkedlivel édesítik meg szájízüket.
A büfében nagy ritkán betévedt a Házból egy-egy lézengő képviselő s híradással volt, mi van ott bent.
– Ki beszél?
– Deutsch Lipót.
– Kicsoda?
– Deutsch Lipót.
– Ejnye!
– Haj, haj…
– Nem így volt valamikor!
– Az ám. A régi jó pozsonyi ülések idejében.
– Hol volt még akkor Deutsch Lipót?
– De csak ezelőtt nehány évvel is egészen más világ volt itt még. Tudja az isten, sokkal komolyabbak voltak még az emberek és mégis sokkal vidámabbak.
– De még mennyire. Bent a Házban nagy szabású, komoly disputák, a folyosókon vidám, harsogó kacaj, kedély, elevenség.
– Ma már semmi se történik.
– Kivévén, ha Kemény Gábor vagy Fenyvessy Feri mond valami jót a király előtt.
– No, annál sokkal különben járt Damokos László. Ő is ott állt a karéjban egy udvari bálon, amikor a felség cercle-t tartott, s nehogy az essék meg rajta, ami Kemény Gáboron hajdan, jól odafigyelt előre, hogy a király eszmemenetét figyelemmel kísérhesse, s ne jöjjön valami esetlen zavarba, ha őt találja megszólítani.
A király egy mágnás képviselővel társalgott. Damokos kivette a töredezett szavakból, hogy a vadászatról beszélnek; mikor aztán billentett a fejével, s egyet lépve őt magát szólítá meg, úgy beleélte már magát, hogy a király azt fogja tőle okvetlenül kérdezni: »szokott-e ön is vadászni« – miszerint összefolyt előtte szó, trónterem, tömeg, s csak ezt hallotta csengeni. Pedig a király azt kérdezte:
»Házas-e ön?«
»Néha-néha, fölséges uram!« – felelé Damokos László, s igen meg volt elégedve, látván, hogy őfelsége mosolyogni kegyeskedik a feleletén.
De minden adománál százszor többet ér a Kőrösi Sándor beszéde. Mit mondhat egy ember, akinek tyúkszemei vannak, de olyan tyúkszemei, hogy napokig nem tud miattuk járni? Egy ember, akinek nem marad üres ideje sem a tanulmányokra, még arra sem, hogy au fait legyen, mert egész éven tyúkszem-vágó eszközökön és tyúkszem-gyógyító tapaszokon jár az esze.
Ezek az átkozott tyúkszemek látszottak meg az argumentumain is, sőt azok, akik beszédét hallgatták, szinte tyúkszemet kaptak a fülükre. Utána Komjáthy Béla szólt. De lehet is Kőrösi Sándor után még meghallgatást kívánni! Sokkal nagyobb ő, mintsem Komjáthy hathatott volna. Pedig okosan szépen beszélt, s éppen a Kőrösi uram malmára hajtotta a vizet kijelentvén, hogy a tudományt nem sokra nézi.
Akként levén egy idő óta a sorrend, hogy kövér ember után egy soványnak kell lándzsát törni a küzdhomokon, Komjáthy után gróf Apponyi Albert beszélt.
A gróf, úgy gondolta, hogy minden téma között a legérdekesebb téma ő maga. Panaszkodott és védekezett. Úgy tette magát, mintha egy ellenséges démonsereg környékezné, mely áskálódik ellene.
Hosszasan polemizált Beksics Gusztival, aki »fekete szocialistá«-nak nevezte el valamely újságcikkben. Fáj neki ez a titulus, de megvigasztalódik, hogy lesz Magyarországon mindig egy kerület az ő számára. (Bizony nem lehet tudni.) Macskazenének tartja az ellene indított hajszát, s igen sajnálja, hogy ebben a macskazenében részt vesz Tisza Kálmán is.
A nagymogul, ki ravaszul összehúzódva székén, jól érzi fölényét a sok tekintetben fölfújt, s korán elkapatott fiatal mágnás fölött, édeskésen mosolyog, amint az egypár oldalvágást mér hatalmasabb ellenfelére, Szilágyira: »No, csak egyétek meg egymást« – gondolja. A nagymogul ma jókedvében van, semmi sem zavarja csendes megelégedését, néha-néha egy cukrot majszol, miközben idegesen és sebesen mozogni kezdenek a szempillái.
Azután felkel, s amint visszautasítja a vádat, hogy ő Apponyi célzatait gyanúsítani akarná, benne van a hangjában a kicsinylő pártfogói tónus, mintha csak úgy szólna vállveregetve.
– Nem bántalak én. Hova gondolsz? Sőt inkább szeretem az igyekező fiatalembereket. Nőjj nagyra, kis öcsém!
