A T. HÁZBÓL [febr. 2.]
A T. HÁZBÓL [febr. 2.]
Minden képviselő azzal feküdt le tegnap este (már ti. a Háznak az a része, amelyik este és nem hajnalban fekszik), hogy a következő 24 óra nagy változásokat hoz be a függetlenségi pártba.
Azt mindenki látta, hogy a Rákóczi keserűvíz már be van adva a pártnak, s a tisztulás okvetlenül bekövetkezik.
De a keserűvíz, meglepetve látjuk, nem vezetett semmi eredményre. Legalább eddig egészen hatástalan maradt.
Ónody el se jött az ülésre, azonképpen Makó híres követe, Széll Gyurka sem (sohasem lesz többé belőle György), csak a szegény Szalay Imre jár-kél saját pártjában idegenül, mint az üldözött vad. Érzi a szúró tekinteteket az ellenfelektől; s barátai nem merik azokat ellensúlyozni melegséggel.
Imrére tökéletesen ráillik a »róka szoros egykor a lyukba bebújt volt, dombos az oldala lett, nem lehet ám gyere ki«. Kapkod is most ide-oda, kérdezgeti fűtől-fától, mi tévő legyen?
– Eredj el Nizza derültebb ege alá – tanácsolja neki egy mamelukpárti humorista.
Egy másik bőbeszédű kapacitás éppen erre a szóra érkezik oda s hallván, hogy Nizza levegőjéről van szó, nagy képpel mondja:
– Nincs nevetségesebb, mint folyton ezzel a Nizzával állni elé. Az orvosok ostobák, barátom, valóságos hígvelejű fickók az orvosok. Mit fecsegnek nekem a levegőrül? Hiszen ha forog a föld, és forog pedig, hát akkor világos dolog, hogy mindenféle levegőbe beleforog. Mi szükség nekünk odautazni?
S ezzel mint aki valami nagy teoriát fejtett ki, a világon a legkomolyabb arccal sarkon fordult, s bement szavazni.
Mert hát szükség is volt rá. A részletes viták kényelmetlenek e tekintetben, mert mindig ott kell lenniök a képviselőknek. Ha jönnek is, mikor a legjobb ízűn beszélgetnének a folyosón, vagy élveznék a sherry bűvös aromáját s rózsaszínű ködét a büfében, zizegve, hívogatólag rezdül meg a villanyos sodrony.
Mikor a vihar közeleg, akkor hívja így össze kicsinyeit a páva, annak olyan kellemetlen a hangja, mint a távírda dróté, mikor recsegi…
Jertek, jertek!
A legérdekesebb szónok természetesen ma is Göndöcs.
Mintha a nap sütne ki, ha ő feláll. Egyszerre mosoly támad minden arcon, az üvegfedélen át mintha vidámság ömlene be, s betöltené a terem minden zugát. A Halász Géza kopasz fején egy arany sugár táncol, a miniszterelnök pápaszeme, mely a homlokára tolódik föl, szivárványszínekben játszik, nincs, valóban nincs itt ilyenkor egyéb árnyék csak az, amit az Orbán Balázs bajusza vet a falra…
– Halljuk! Halljuk!
A jó Benedek apó, kinek feje olyan, mint egy nagy paradicsomalma, kéjjel, örömragyogással néz szét azokon, akik őt úgy szeretik, úgy becsülik, s akik a szavainak úgy örülnek, mélyen benőtt apró macskaszín szemeiből szeretet csillog ki, s az a benyomás, az a kéj látszik egész lényén, mintha valami láthatatlan tündérleányok csiklandoznák őtisztelendőségét.
De halljuk már valóban. Göndöcs a kocsmai hitelről beszél és a szeszes italok mértéktelen élvezetéről. Ennek kapcsában említi fel, hogy nincs megelégedve Tisza Kálmánnal. Nagy derültséget keltett e megjegyzése, pedig mint az alábbiakból láthatja a nyájas olvasó, tökéletesen igaza volt.
– A részegség ellen üdvös törvényeket kell hoznunk – mondja.
– De ha nem hozunk – véli Almássy Sándor.
– Majd meghozza az idő – szól Göndöcs.
– Köszönjük alássan. Nekünk kellene. Az idő nem húz ezért napidíjakat.
– Én megvallom őszintén, a földön járok, és nem repülök a levegőben.
– Bajos is lenne! – kiáltják.
– Ami a szeszes italt illeti, a miniszterelnökkel szemben megjegyzem, hogy az emberiség legnagyobb része szeszes ital nélkül él.
Tisza a fejét rázza. Halász Géza közbe szól:
– Lehetetlen az!
– A víz – így folytatja – olyan eledel…
– Ne bolondozzon, Göndöcs bácsi.
– Mely az emberi test erejét edzi… míg a szeszes ital az elmét tompítja (derültség), az emberi testet lankasztja…
– Ez »A fekete hajó«-ba való…
Igen odavaló, hanem azért a karcolatba is bevettem szórul szóra, mert annál jobbat nehéz lenne magamtól kigondolni.
Göndöcs apó beszédje után azt lehetett hinni, hogy ma már nem lesz semmi. A csúcspont az volt!
De nem, az égre nem, Göndöcsnek erős vetélytársa akadt: Péchy Tamás.
A képviselőház elnökének kellett a nap hősének lenni.
A Tamásokról tudvalevő dolog, hogy igen hitetlen emberek. Péchy azonfelül szórakozott is. Talán szerelmes.
Az egyik paragrafusról gróf Csáky László tett stiláris módosítványt, s néha a vak tyúk is szemet találván, a módosítvány megnyerte a képviselőház többségének tetszését, amivel különben azt akartam rövidebben kifejezni, hogy maga Tisza is mellette nyilatkozott.
A jó Péchy Tamás föltette a kérdést. Hogy miképp tette fel a kérdést Péchy Tamás, az az ő dolga, a világosság nem igen fényeskedik az ő elnöki föltevéseiben.
De miért is legyen ő világosabb, értelmesebb és korrektebb? Mi haszna volna neki abból? Hiszen úgysem hallgat rá senki. A ruténék azt nézik, hogy Tisza prüsszent-e, s akkor ők is prüsszentenek, ha feláll, felállnak, ha ül, ülve maradnak.
Hát Péchy se olyan naiv, hogy erőlködjék. Akármilyen pongyolán csinálja is, Tisza azt megérti, s tudja, fel kell-e állni vagy ülve kell-e maradni, s így aztán valahogy mégiscsak forog az államgépezet.
Csakhogy ma Tisza már délelőtt volt délután, s megfordítva látván ez állapotban a világrendet, azon hitben volt, hogy azoknak kell most felállni, akik a Csáky módosítványát akarják.
Felállt tehát.
S miképp a sűrű erdő, felállottak a rutének is. Felállott maga Csáky László, és felállott az ellenzék is.
Mert az ellenzék tudta miről van szó, az ellenzék az elnökre figyel, a mamelukok Tiszára, s így lőn, hogy egyszer összejövének.
Az elnök elbámult, és kimondta a határozatot: hogy a Csáky indítványa el van vetve.
Nem lehet! Szörnyűség!
Iszonyú zúgás keletkezett.
Tisza felugrott. Mi történt? Ő még most sem értette, hogy az elnök mit mondott ki, hanem az döbbentette meg, hogy Madarász, Németh Albert, Verhovay is felálltak.
Kivette zsebkendőjét, megtörölte szemeit. Való-e ez vagy álom? Ördögök űznek vele csalóka játékot, szemkápráztató pokoli délibábot mutogatva.
Eközben nőttön-nő a zaj, kacaj, kétségbeesés, bosszankodás, hurrá, mind összefolynak egy kaotikus hangzavarban.
– Mi történik itt? – kiáltanak némelyek sztentori hangon az elnök felé, ki zavarában elfelejti használni a csengettyűjét.
– Dobránszky beszél – kiáltja magyarázólag az elnök.
No, erre aztán rengető hahota tör ki, mert Dobránszkyt nemcsak nem hallja senki, de még csak nem is látja sehol (talán a pad alá húzódott beszélni), a képviselők mind a fórumra csörtetnek, s e nagy lármában, e sajátságos babiloni képben két alak lép előtérbe: a felbőszült Tisza Kálmán és a kétségbeesett, idegesen kapkodó Péchy Tamás.
A nagy zajból az éber kakasok kezdenek legelőbb kibontakozni. Somssich követeli, hogy ami határozatot kimondott az elnök, az határozat, azt már a macska se kaparhatja ki onnan többé.
– Tévedés volt… lapszus volt! – kiabálják a mameluk padokról.
– Nincs kegyelem! – ordít bele Madarász.
– Majd megváltoztatom a főrendiházban – argumentálja Tisza Kálmán.
– Sicc! – csúfolódnak az ellenzékiek. – Szegény főrendiház! Tiszteltet téged a bagi barát.
– Hát valamire mégiscsak jók a vén mágnások. Alászolgája!
Ilyen jelenet csak az oláh kamarában lehetséges.
Horváth Gyula áll most föl. Tisza olyan vörös, mint a szegedi paprika. Gróf Karátsonyi Guido járja az ismerőseit.
– Mi az kérlek? Mi történt? Mondjátok meg nekem is!
Odescalchy Gyula fölhasználja a zavart. Kioson a büfébe. Most senki sincs ott: most egyedül lehet vele.
Horváth Gyula pedig elbeszéli, hogy Uraim nem azért ülünk itt, hogy a tévedéseket törvényekké csináljuk, hanem hogy a törvények tévedéseit orvosoljuk.
Egy lat erdélyi ész mindig jó: olyan mint egy szemernyi arzenikum, gyakran orvosság is.
Horváth Gyula, nem tudom miért, grata persona egy idő óta az ellenzék előtt, talán ezért, mert érzik, hogy Tiszának ő a balkeze, s neki a balkeze a jobb. Egyszóval Horváthnak sikerült lecsillapítani a kedélyeket.
A tigrisek szelíden engedik még egyszer végigenni Tiszáéknak a kókai lencsét.
Jó Péchy Tamás ismét összecsukorította imádságos kis száját, ismét föltette a kérdést.
Minden mameluk szeme figyelemmel csüggött a generálison.
A kérdés elhangzott. Tisza most ülve maradt.
A rutének is ülve maradtak.
Csáky is. És az ellenzék is ülve maradt.
Homéri kacaj tört ki újból, melytől harsogva reszkettek a falak.
A mamelukok megint úgy fogadták el másodszor is a törvényjavaslatot, ahogy nem akarták.
A tapsvihar zúgásától nem lehetett hallani senkit, pedig mindenki kiabált, ki gúnyosan, ki mérgesen, ki tréfálkozva.
Tisza dühös gesztusokkal fenyegette az elnököt, mintha mondaná:
– Tamás, Tamás, te vénülsz. Te csinálsz itt minden zavart.
Az elnök elsápadva harapdálja ajkait, s szelíd szemei bánatosan és szemrehányólag nézték a nagy államférfiút.
– Látod, Kálmán… Látod, mért nem fogadsz szót Göndöcsnek?… Mikor olyan világosan megmondta.
