A T. HÁZBÓL [febr. 11.]
A T. HÁZBÓL [febr. 11.]
Amiképpen hogy péntek a bab, a túrós csusza és a hal napja, éppúgy napja a kérvényeknek a szombat.
Hogy miért éppen a szombat?
Sokat gondolkoztam már ezen. Mígnem egyszer Vácon azt találtam felírva valami hivatalos statutumban:
A koldulás tilos a szombatot kivéve.
Ez hát magyar szokás, és belenyugodtam. Ilyenkor jönnek a koldusok, és eléneklik az ő istenes zsolozsmáikat: megyék, városok, községek és privát egyének.
S bár igen alkalmatlan ez a csaszogás a képviselőház küszöbén, de már bele kell törődni. Annál is inkább, mert néha-néha megesik, hogy éppen a kérvényi tarisznyákban van a legjobb ízű falat. Lásd: a tapolcai kérvényt.
Micsoda fényes dolog volt az! Még most is annak a morzsáiból élődünk.
Mert mi másból veszi eredetét a Szalay-Herman-féle párbaj? Az igaz, hogy olyanformán, mint ahogy az egyszeri tót gondolta a Fekete erdőnél, ahol a Duna fakad egy kis forrásból: »Ejnye, fékom adta, csinálok most egy jó tréfát. Befogom a széles kalapommal egy néhány percre ezt a forrást, hogy csodálkoznak majd a pestiek, ha ott egyszerre megszűnik folyni a Duna!«
Ez a rossz adoma különben az öregeknek is szól, akik a függetlenségi pártban fölmerült differenciákat ilyenformán vélik megszüntethetni.
A Herman-párbaj a nap főeseménye. S Hentaller Lajos a főhős. A Lajos gyerek csakugyan kezdi magát kinőni idő óta, nemcsak azért, mert egyik legrokonszenvesebb tagja a szélsőbalnak s mert Kemény István óta neki van a legnagyobb »Sitzfleisch«-sa, hanem már szóvivősködni is kezd. Megéljük, hogy nemsokára pártja lesz már.
Ha pedig lesz valamikor magyar arzenál, annyi, mint hogy kétszer kettő négy, ő lesz az igazgatója. Eddig is már valóságos arzenál. Nekiszilajodott kemény bajusza olyan, mint két gyíkleső, a két szeme, mint két ágyúgolyóbis, hosszú kezei mint buzogányok, feje pedig mint egy nagy tölténytartó.
Különben csinos gyerek lenne, ha Hoitsy Pali nem elölgetne neki, ki, ha szép szemek tűnnek fel a karzati láthatáron, legott ott terem… nem csoda, hogy csillagvizsgáló.
De térjünk át a párbajügyre. Mert abból áll az egész ülés. Nyilatkozatokat komponálnak és aláírnak.
– Már megint párbaj! – Ezzel köszön be minden képviselő. – Jószerencse, hogy nincs vér!
– Persze – elméskedik a kis Mezei. – Fel kellene íratni a képviselőház kapujára: »Leben und leben lassen«.
– Úgyis ez a kimenetele minden párbajnak!
Ami a tegnapi párbajt illeti, két különböző felfogás képezi a közbeszéd tárgyát.
Helyes-e, hogy Herman úgy tartotta pisztolyát, ahogy tartotta.
– Hajszen tarthatja, ahogy akarja, az az ő dolga. Hanem az meg tisztára abszurdum, hogy nem tekinti rehabilitáltnak ellenfelét.
– Ezt a ferde szokást Rohonczy hozta a kaszinóból.
– Arra nem Herman az illetékes, hogy rehabilitált-e Imre vagy nem. Mihelyt kiállt vele, elösmerte gentlemannak. Punktum.
Ez az általános vélemény a folyosókon, hanem Bartha Miklósnak, aki nagy tekintély Erdélyben az ilyenekben, van mégis egy figyelemreméltó filozófikus észrevétele, hogy aszongya még sincs bevégezve a páros viaskodás!
– Ugyan miért?
– Azért, mert a párbajnak a kiengesztelés a célja; ez pedig háromféleképpen történhetik.
– Halljuk!
– Kibékülés által, vér által vagy halál által. Legalább Erdélyben így van.
– Van benne valami. Csakhogy Magyarország egészen más.
– Ejh, mit vér által – hajtja egy főrendi képviselő. – Bolondság az is. Egyszer a megboldogult Wenckheim Béla szekundált két polgárembernek Pozsonyban. A segédek által meg volt állapítva, hogy a viadal az »első vérig« megy. Kiálltak az urak a Palugyai egy termében, s addig fektíroztak, hadonáztak össze-vissza a két éles karddal, míg az egyik szerencsésen megtalálta az oldalt álló Béla báró lábát, úgyhogy abból magasra buggyant a vér. »Íme, az első vér – kiáltá erre a másik hadakozó fél, leeresztve kardját –, a becsületnek elég van téve!«
Míg ezekkel a bolondos párbaj-kalandokkal disztrahálták egymást a Szalayék táborában és a pecsovics folyosón, addig a napnak másik hőse, Herman Ottó egykedvűen morfondírozott, szokott nagy sétáit végezve, s azzal az ötlettel mulattatta szembejövő ismerőseit:
– Hallottátok már? Gődl folyamodott, hogy engedtessék neki fölvehetni a Kaminski előnevet.
– Nem értem – mondom neki.
– Hogyan? Ön semmit se tudna az Überlandi földekről?
Bent a Házban mindössze néhány képviselő üldögélt nagy álmosan. A vadászati javaslat részletei és a kérvények nem érdekeltek senkit.
Mint a sovány levesben a zsírcsöpp, olyan volt itt a Rába-szabályozási kérdés, ahol is alkalma lett a tisztelt Háznak egy szűzbeszédet hallani. Tóth Antal tartotta.
Tóth Antal magas, robosztus alak – valami hosszadalmasan nem írjuk le –, mert mint a regényíró szokta mondani, hihetőleg igen kevest fog előfordulni ezután is a világesemények folyásában. Nem volna érdemes vele hosszasabban megismerkedni. Annyi bizonyos, hogy hasonlít egy kevéssé Gambettához, de ez az erőteljes ábrázat úgy rí le róla, mint Mamusichról az úri ruha.
Tóth Tóni után Gábor miniszter állt fel. S amint Gábor miniszter felállt, egyszerre megindult mindenki a folyosóra. A dámák a karzatokon a nagykendőiket keresték, a külföldi reporterek rohantak a karzatokról megtelegrafírozni a Presséknek és Zeitungoknak, hogy »A hangulat lanyha«.
Mindenki ment, csak Tisza jött be a folyosóról, s beült a foteljébe hallgatni.
Be akarta bizonyítani, hogy ő még arra is képes.
