A T. HÁZBÓL [febr. 13.]
A T. HÁZBÓL [febr. 13.]
Mit mondjak ma el önöknek? Elmondjam-e, hogy láttam Éber Nándort? Sejtem, miképp szakadnának fel a kérdések: Micsoda? Hát Éber él még? Éber, a derék Éber, aki nagy volt, de nem tudni miért, azután komikus lett, szinte nem tudni miért, s most már még csak nem is komikus többé.
Felemlítsem-e, hogy Széchényi Pál a két év múlva leendő országos kiállításról szpícselt? (Könnyű neki, mikor bizonyos, hogy meg nem éli!). Szemeit lesütötte, ajkait lebiggyesztette, s úgy nézett ki az egész alak, mint a tok, amelyben az iskolás-fiúk a griflit, a tollakat és a radírgumit tartják.
Nem! Talán mégis érdekesebb lesz Steinacker beszédével foglalkozni. Szegény Steinacker. Hiszen úgyis a világnak beszél. Soha senki meg nem hallgatja, újságok az orációját nem közlik, miért beszél hát? Nagy pszichológiai problema ez!
Vagy tán Krisztinkovich és Tóth Tóni szóváltását fújjam fel eseménynek. Minek? Hiszen kisült, hogy mind a kettő derék ember, s hogy mind a kettő spanyol karddal övezi derekát. A spanyol kardoknak ugyanis az a feliratuk: »Ok nélkül ki ne ránts, becsülettel tégy a hüvelybe«.
A kardról jut eszembe Madarász Jenő.
A világ valamennyi »jockey-clubbja« meg lesz lepetve e sajátszerű párbaj által, mely nem bír megszületni, se elmúlni. Még most is bíznak benne, hogy meglesz.
De mikor?
Talán most gyártják a kardokat Solingenben, vagy most fúrják a pisztolyokat a wolwichi gyárban… egyszóval, kezd már tűrhetetlen lenni a dolog.
Sürgetik is erősen a folyosón:
– Csináljátok már, vagy mi…
– De kérlek – mondja Verhovay mintegy türelmet esedezve –, hiszen csak nem kényszeríthetjük rá őket erőszakkal.
Hanem ha a párbaj nem is akar végképp elmúlni, annál jobban közeledik az örök… vagyis jobban mondva az ideiglenes béke.
Ugron Gábor és Szalay együtt csevegnek a folyosókon. Ez most éppen olyan hatást tesz, mintha a Váci utcában fényes nappal karonfogva sétálna a huszár a bakával. Istóczy elhagyatva bolyong a Ház különböző zugaiban. A balszerencse minduntalan összehozza Wahrmannal, kinek azt mondja Vizsolyi:
– No, mondj már, Mórickám, valami viccet!
– Mondok egy műfordítást. Kaminszki neve átfordítva tótból németre, annyi mint Offenheim.
– Jó. Csakhogy elkéstél vele. Már túl vagyunk a Kisfaludy-választásokon.
A t. házbelieknek, amint már megírtam, sajátságos passziója az elménckedés. Boldog-boldogtalan ilyenekre köszörüli elméjét, mert ilyenekkel hatni lehet.
Vannak ugyan még más eszközök is, de ezek nem olyan biztosak.
Mészáros Nándornak például az ád államférfiúi kinézést, hogy az arcán mindig valami érdes fanyarság honol.
Egy gubó képviselő, ki igen szerette volna elsajátítani ezt az imponáló »vonást«, sokat próbálta a tükör előtt, de nem ment neki, végre is megkérdezte magát Mészárost.
– Te miről gondolkozol, mikor olyan kedvetlenül tekintesz szét a Házon?
– Semmiről. Hanem akkor rendesen szaggatás van az arcomban.
Ezt tessék aztán utána csinálni.
Szemző Gyula a rikító veres nyakkendőivel vonja magára a közfigyelmet. Bittó István azt állítja, hogyha két hónapig kellene vizavi ülnie Szemzővel egy embernek, az bizton belevakulna ebbe a feladatba.
De ne személyeskedjünk az egyéneket kritizálva, nézzünk be már a büfébe is egyszer, lévén úgyis szó a kiállításról.
A büfében most csupa mamelukok ülnek, s a Tisza dinasztiáról beszélnek.
No ez érdekes lesz, itt meg lehet állapodni. A Házban úgyis Halász Géza beszél. Nem vagyok én dabasi ember, hogy meghallgassam.
Tehát igen… a Tisza-házról folyik a diskurzus. S e tekintetben igazán följegyezni méltó dolog, hogy én még sohasem hallottam Tiszát szidni olyanoktól, akik őhozzá közelebb állnak. Mi szidjuk őt, akik nem ösmerjük.
Jó jel. S valóban irigyelni való az a nimbusz, amely magánéletét s még hozzátartozóit is környezi. S mert önként magukból a viszonyokból folyik ez, elmondhatjuk, hogy e puritán nemes otthonból hozza, s meríti erejét. Tisza Kálmánról, ki reggel megcsókolgatja gyermekeit, elvégzi az államügyeket, s azután elmegy civakodni, perpatvarkodni a parlamentbe, örökös soha meg nem szűnő szóharcaiból megküzdeni a mindennapra eső részt, Tisza Kálmánról mondom, még azt is fel lehet tenni, hogy este otthon zsoltárokat énekel családjával a templomi könyvből.
A »Tisza-ház« csemetéi voltak ma napirenden. Mindenik tudott valami hazafiasat mondani róluk.
A kis Kálmán még nemrég ezt a verset szavalgatta:
Attila híres volt,
Sokat szúrt és vágott,
És ő találta fel
A magyar nadrágot.
Sokat szúrt és vágott,
És ő találta fel
A magyar nadrágot.
Hát a kis Lajos. Az még csak gyerek! Egészen az apjára hasonlít. Tisza Lajos már gyerekújságot is járat neki ezzel a titulussal: »A kis druszának – Geszten.« Éppúgy odatalál, mint hajdan: »Humboldtnak Európában«.
Egy harmadik képviselő Tisza Paula kisasszonyról beszélte el, hogy mikor megnézte Szegedet, minden tetszett neki, hanem azért az egyért nagyon megpirongatta Lajos bátyját, hogy »minek hagyja megkeresztelve az egyik legszebb utcát a Laudon nevére, mikor az nekünk olyan nagy ellenségünk volt«.
Egyszóval az egész Tisza-ház ellenzéki, s a mamelukoknak jól esik meglátni a régi vezért a folytatásaiban – én pedig rohanok ki a büféből a »tigris szöglet«-be –, mert még egy negyedóra ebből a diskurzusból, legott én is mamelukká változom, s megyek elárulni az országot, ha ugyan akadna valahol vevője.
Ej, jobb nekem itt a magam felei közt. Dicsérni nehéz, ócsárolni könnyű. Bolond aki a nehezebbet választja. Hát azért voltam én most a büfében, hogy sonka helyett arzenikumot egyem?
Csodálatos, hogy a környezete észjárása, szelleme, mennyire ragad az emberre. Egészen más az ember, ha a baloldali folyosón van, mintha a jobboldalira téved. Mintha kicserélnék.
Ma tapasztaltam magamon e sajátságos tüneteket. Ma úgyis olyan unalmas nap van, mondom, hát menjünk át egy kis vizitbe a jobboldali írói karzatra: hátha ott is emberek laknak?
Átmentem, s onnan hallgattam a beszédeket. De én istenem, micsoda szörnyű alakok azok az én kedves szélsőbali ismerőseim innenről?
Verhovay feje valóságos Robespierre-fej. Ugron Gábor, amint lélegzetet vesz, s orrcimpái meg-megmozdulnak, úgy veszi ki magát, mintha vért szagolna. Az öreg Madarász szemeiben valami rettenetes félelem gerjesztő van, a Nagy Ferenc megnyúlt homlokú feje úgy néz ki, mint egy porcelán váza (kár, hogy rá nem festeti a homlokára a szlavóniai birtokainak a mappáját), Széll Gyurka olyan, mint egy hiéna…
Hát még Thaly? A nagy buzogányú kuruc épp most beszél. Brr! Már hasonlatait is az akasztásból veszi!
Akasztanak… itt örökösen akasztanak.
Bizonyos nyárspolgárias borzongás fut át idegeimen, testem nehézkes lomhává lesz, úgy érzem, hogy minden jól van úgy, ahogy van, mire való ez a sok beszéd. Valaki közbeszól a hátam mögött: »Csütörtökig megint nem lesz ülés!« Mit, csütörtökig! – elmélkedem. – Miattam akár ne legyen sohasem. Minek is az? Hiszen mindent elvégez a mi Tiszánk!
S ezenközben eszembe jut, hogy ejnye, hiszen még én ki sem fizettem az adómat erre a félévre… azt bizony el kellene vinni még ebéd előtt, s ennek kapcsán bosszankodom, hogy a minap meg elfelejtettem bélyeget tenni egy folyamodványra…
No, erre aztán sietek is az övéimhez, ahol a télikabátom van, hogy felveszem, és elmegyek leróvni az állam iránti kötelességemet.
Hát amint odaérek a tájékomra, egyszerre megcsap az otthoni levegő, hallom Komjáthy jóízű adomáit, hogy szedte rá a fináncot, látom Wodianer Bélát gőgösen sétálni köztünk, s tarka nadrágján olvasom a kockákat, egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét millió… Csanády bácsi magyarázza, hogy a pénzünket társzekéren hordja Bécsbe Szapáry Gyula… – de bizony nem fizetek én egy garast se ennek a veszendő országnak. Az én tizenöt forintom már azt meg nem menti. Ha eltalálja venni a muszka, legalább kevesebbet talál azzal is az államkasszában.
Ilyen óriási különbség az, nyájas olvasó, hogy honnan nézi az ember a vidéket.
Csak egyetlen ember van, akit ez nem zseníroz. Az Horváth Gyula. Ő az ellenzék kedvence most. Múltkor én csináltam rá itt a karcolatokban azt a rossz viccet, hogy amióta távozási engedélyt kapott, azóta folytonosan a Házban van. Ma kikorrigálom a dolgot. Ő úgy érti, hogy akkor van a Házból távol, mikor az ellenzékhez van közel.
Konferál, tanácskozik, intrikál, javasol, dönt, indítványoz, s olyan itt, mint a bonyodalmas színdarabokban az a bizonyos nagynéni, aki mindent jóra boronál; ő a végzet.
S aztán neki valóságos gyönyörűsége ha protezsálhat. Sokféle passzió van a világon, de valamennyi között ez a legsajátságosabb. Már olyan embert is ösmertem, akinek az volt az élvezete, hogy másokat megnyírjon. S ha nem akadt neki arra való fej, hát fizetett is, csakhogy nyírassa meg magát. Többi közt egy olyan ismerősöm is akadt, akinek a főszenvedélye abban kulminált, hogy ahova jött, mindenütt megigazította az órákat az övé szerint.
S ehhez áll legközelebb Horváth Gyula.
Egyszer az az én ismerősöm a vasúti órát is meg akarta igazítani az övé szerint. Hanem ebből aztán nagy baj lett.
És a vasúti órát mégis tán könnyebb lett volna, mint az ellenzék dolgát eligazítani. Mindegy! Horváth Gyulának tetszenek az ilyen dolgok.
De még mindennél jobban szereti, ha protezsálhat valakit.
Csakhogy ez nehéz dolog már.
Minden kimegy a divatból, eszerint gondolják önök, kiment a divatból a protekció is? Nem, a protekció még nem ment ki a divatból, de már annyira be van protezsálva valahova minden ember, hogy már nagyon nehezen akad széles Magyarországon valaki, akinek valami kívánsága lenne még.
Orvos nem várhat oly égő vággyal pácienst, mint Horváth Gyula egy embert, akin a megnövekedett erejét kimutassa, amióta népszerű s kiválóbb alak lett.
S íme ma beüt neki a szerencse. Hívatják a Házból.
Ki lehet, mi lehet? Egy gyűrött, ócska öltözetű ember várja a folyosón, s egy vizitkártyát ad át neki, mely így hangzik:
»Kedves barátom!
Becses pártfogásodba ajánlom e soraim átadóját. Vedd figyelembe, kérlek, s támogasd illető helyen a kérését. Szerető barátod. Kállay János orsz. képviselő.«
Mintha hájjal kenegetnék a hátát, míg olvassa, arca, szemei gyönyört fejeznek ki. Tekintete édesen pihen meg a kérelmező alakján.
»Hogyne, hogyne« – dünnyögi felvillanyozva s a levél hozója felé fordul.
– Mi a kívánsága kérem?
– Nekem? – mondja az csodálkozással, kopott kalapját egykedvűen forgatva a kezében.
– Igen önnek?
– Nincsen nekem semmi kívánságom, kérem alássan.
– Az lehetetlen uram! Kell, hogy kívánjon valamit. Hiszen…
– Nem én, semmit sem kívánok. Becsületemre mondom.
– Gondolkozzék csak…
– Hiába faggat a nagyságos úr.
– De hát akkor miért hozza nekem ezt a levelet? – vág bele Horváth elszomorodva.
– Miért? Mert kifizette egy úr az idehozataláért a két hatost.
Szegény Horváth Gyula, tönkre volt téve egész napja. Hiába vigasztaltuk, hogy a dologban tévedés van, a patrónust kereső ember majd maga is előjön. »Nem, nem – rázta fejét búsan –, érzem, hogy elvesztettem őt örökre. Máshoz megy.« És mert az ő ruganyossága odalett. Ezért nem történt aztán ma semmi nagyobb dolog a baloldali folyosón.
Hát a Házban?
Arról meg éppen nem érdemes beszélni.
