A T. HÁZBÓL [febr. 16.]
A T. HÁZBÓL [febr. 16.]
Én a »Ház« üléseiről, minthogy későn kelek, rendesen azokból a falragaszokból értesülök, amelyeket a Redout kapujára ragasztanak minden reggel; ha onnan valaki letépi, akkor bizonytalanságban ballagok a Sándor utca felé, s rendesen a szembejövőkről, az utca fiziognómiájáról tudom meg, tartatik-e ma ülés.
Ha Gromon Dezsővel találkozik az ember, akire az egész város kíváncsi, hogy melyik gyárban önteti a cilinderkalapját, csak azt kell megnézni, kockás nadrág van-e rajta vagy nem. A kockás nadrág az ülést jelenti. De vannak egyéb jelek is. Sőt kell is ilyen jeleknek lenni, mert megeshetik, hogy Gromon Dezső éppen a Házban van, s nem találkozik vele az ember sem a Váci, sem a Hatvani utcában. Hanem az már nem eshetik meg, hogy Odescalchy herceggel ne találkozzunk. Az ő forsza éppen abban van, hogy az utcán búsul az ország dolgai felett, figyelve, mérlegelve az országgyűlési tárgyalások minden apró mozzanatát. A szembejövő képviselők esetről esetre hírül hozzák:
– Most Farkas Károly beszél.
– Ki az?
– Egy a népből. S az is csak ott a habarékon. Különben pedig ez idő szerint fiatalember.
– Miért ez idő szerint?
– Miért? Azért mert a nagybácsim, aki a 60-as években volt követ, még úgy ismerte, mint öregembert.
– Aha, hát ez egy olyan visszafejlődő márki, mint a Liliben.
– Eltaláltad, kegyelmes herceg.
– Pedig nincs valami csúnyább, valami kiállhatatlanabb, mintha valaki erőnek erejével bele játssza magát a fiatalságba.
Megint új képviselő jön.
– No, mi van Farkassal?
– Már leült. Mikor a kabátomat húztam, akkor Szederkényi ontotta a szavakat.
– Miről beszél?
– Ha tudnám. Az egész Ház ezen tűnődik.
Így tud meg Odescalchy mindent. De ez csak mellékesen legyen megjegyezve. A fődolog most a jelek, amiről az ülés legbiztosabban megállapítható, még künn az utcán.
Mert az utca nem olyan semmitmondó, mint ahogy gondolná az ember. Arca, kinézése és színe van annak, s gyakran igen sokat megmond, s igen értelmesen mondja.
Ma például Jókai Mór ment végig szokott imbolygó járásával a Hatvani utcán rókatorkos nagy kabátjában.
Szembe rá egy fiatal szőke mágnás jött, ki harsányan kiáltá: »Szervusz, Móric!«, s odanyújtotta, amint átfutott mellette, a három ujját szorításra.
Azután két idősebb férfi a polgárságból jött feléje, ezek ránéztek, s közömbös arccal mentek tovább.
Három zsidó bicegett ezek után. Kettő tiszteletteljesen leemelte közülök a kalapját, a harmadik valami idegen lehetett megkérdezte:
– Wer war das?
– Das war Jókai, der grosse Patriot, von dem der Lloyd Romane herausgibt.
Végre egy ifjú következett a járdán. Ez a dzsentriből való. Szemei felcsillogtak, megfordult, s addig nézett Jókai után, míg csak el nem nyelte kegyeletes tekintete elől a barátok templomának a csücske.
…Íme az utcán megtaláljuk összes osztályaink hű jellemrajzát egy piciny, jelentéktelen képben… Csak tessék tudni elolvasni.
Az utca sokat elárul, hogy úgy ne mondjam, mindent a figyelmes szemek előtt. A suhogó selyemszoknyák tulajdonosnői nagy számban végzik reggeli sétájukat az Úri utcán, nincs ülés, mert akkor a Sándor utcán volnának. A Kerepesi útról Maszákot látja jönni az ember: az is annak a jele, hogy »ma nincsen politika«. Ellenben, ha a Kammon kirakatában nem szemlélhető Halász Géza, bizonyosan az országot dirigálja.
S minél közelebb ér az ember az Országházhoz, annál számosabbak és biztosabbak a jelek, már-már azt is ki lehet venni, izgatott ülés van-e vagy unalmas? Szavazás lesz-e, vagy nem lesz?
Hát még aztán odabent a folyosó. A folyosó több, mint maga a Ház. A folyosó a Háznak a külső része, s mégis ez a belseje. Erre mondhatná rá Kerkapoly, hogy olyan külső, amely több, mint a belső. Vagy még jobban fejezi ki a folyosó fontosságát Kerkapolynál is a ferbli műszó: »gyomrodba látok«. A folyosó a gyomor. A Ház csak a felületes külszín.
Ma ugyan csendesebb a szokottnál a folyosó. Nincsenek hullámai, sima, mint a pihenő tó. A nagy Eötvös- és Ugron Gábor-féle manőverek bevégződtek. Mégpedig úgy, ahogy Csernátony Lajos jegyezte meg valaki előtt igen szellemesen valami régi hadimunkából citálva:
»Húszezer katonájukkal felmentek a dombra, s ismét lejöttek a dombról.«
…Bizony csak ebből állott az egész.
S mert nincsen nagyobb esemény, megint Németh Berci alakja lép előtérbe.
– Berci, Berci – inti a jókedvű tréfálózót Szilágyi –, mikor beszélsz már te egyszer okosan?
– Mindjárt fiam – vág vissza Berci –, mihelyt az osztrák határt elhagyjuk. De míg én ebben a monarchiában vagyok, s míg ezeket a fizionómiákat látom, addig mindig a keserűség bolondozik belőlem.
Amit Németh Berci mondott, azt ő magamagáért mondotta, de a karcolatok írójának is jó mentségét képezi ez, ha netán szemére vetnék, hogy miért nem fordít nagyobb gondot a Ház komolyabb eseményeire.
Komolyabb események! Én istenem, de szörnyen naivok önök, képzeletbeli gáncsolóim!
Hát azt hiszik, hogy az valami komoly esemény, ha Gromon Dezsőből eredetét veszi egy mentelmi vita. Nincs abban sem mulatságos, sem komoly oldal!
Hiszen sokkal többet ér, hogy Verhovay milyen bizalmas tęte-á-tęte-ben van merülve legfiatalabb írótársunkkal, Andrássy Aladárral! Vagy az, hogy Tisza Kálmán milyen ügyesen sodor magának cigarettliket. Ez az egyetlen úri vonás benne. De csak a sodrás, mert a gyufát már azután a cipője talpán gyújtja meg. Mit szólna ehhez Gladstone, mert szó, ami szó, ehhez kezdik hasonlítani a mi ezerszer megcsúfolt miniszterelnökünket komoly külföldi szemlékben is.
De ha éppenséggel kívánják, hát nem bánom, legyünk benn a Házban, ma úgyis elég csinos karzatunk van szórakozásul.
Tehát Gromon. Igenis Gromon. Ha volna egy megfordított Balzac, ki a hervadó férfi szépséget dicsőítené, akkor Gromouhoz verset írna, ezzel a címmel: »Hozzá«. Gromon a Ház legcsinosabb barnája romokban. Minden jól áll neki, még hajának ritkulása is, csak éppen az orátorság nem.
Amint kirakja papírjait a zsebéből, az ember szinte sehogy sem hajlandó elhinni, hogy azok jegyzetek, hanem hogy illatos levelek, amiket útközben adott át neki titkos mosollyal a sarki hordár: azokat akarja itt most felolvasni.
Nem biz az, hanem az elnök igazságszeretetéből keféli le a rákent vádat olyan arccal, mintha a szalonkabátjára esett volna egy kis szivarhamu.
S szíve megdagad örömében, amint látja, hogy immár valóságos vita lesz belőle, rendre sorompóba lépnek, kékblúzos Madarász, gyűrött nyakkendőjű Mukics Ernő, gyolcsinges Istóczy.
Nagy lélegzetet vesz. Sose hitte volna, hogy olyan könnyű dolog az a parlamenti szereplés. Akárcsak a huszonegy. Az ember betesz a bankba egy csomó aprópénzt, s egész két óráig eljátszanak vele a pártvezérek, s még nagy zsinórra is kinőheti magát.
A napirend csak ezután jön, a megyék háztartásáról szóló javaslat. Tibád az előadó. Tibád, Tibád, hol is hallottuk már ezt a nevet? Olyan ismerős, s mégis olyan idegen!
Nagy széles arc. A régi tízforintos bankókon rajta volt különben. Talán azért is, mert Tibád Antal annyit jelent, hogy »Tíz forint osztrák értékben«.
Úgy néz ki, mintha örökké álmos lenne – pedig éberebb Ébernél –, hanem az igaz, hogy cikket még eddig nem írt a »Times«-be.
A spanyol don kinézésű Farkas Károlyról már szólottunk a karcolat elején, Szederkényit is megemlítettük… S ezzel ők céljukat érték.
Hanem tudós Orbán Balázst kellene még krónikába szedni, ő derekasan védelmezte a megyéket, s nagy gravámeneket hozott föl Tisza ellen.
Tisza ma farkasétvágyat érzett a Farkas beszédje következtében, minden ellenzéki szónokot ő akart felfalni, s olyan szépen ki is mosakodott mindenből, hogy öröm volt elnézni a mamelukok örömét efölött.
Ennek az ülésnek különben az a legjellemzőbb oldala, hogy nem volt benne egyetlen (derültség) sem.
De mégis… Tibád restellt beszédet csináltatni, hát beszéd helyett elmondta az előadói székről a bizottság már kinyomatott s a képviselők közt szétosztott jelentését.
Ha nincs ott a Házban az öreg Madarász, aki mindent elolvas minden lapból, minden eléje kerülő nyomtatványból, még azt is, hogy felelős szerkesztő: Visy Imre, ha, mondom, nincs ott Madarász, senki sem vette volna észre, hogy Tibád nem valami újat beszél.
De Madarász észrevette, és közbekiáltott:
– Hiszen meg van már… Ahon van ni, nyomtatásban.
– Mit rontod az illúziónkat – förmednek rá Madarászra a szomszédok. – Neki könnyebb így; nekünk meg mindegy.
De a gyorsíróknak nem volt mindegy… azok olyan derülten, boldogan, olyan édesdeden hallgatták, plajbászaikat elcsapva, mintha csak Gambetta tartaná valamelyik remek beszédét.
