A T. HÁZBÓL [febr. 18.]
A T. HÁZBÓL [febr. 18.]
Mi legyen annak tulajdonképpen az oka, hogy dacára a tárgyak unalmas voltának és az általános apátiának, mely rozsda gyanánt ülepedett le – hogy a Madarász stílusát használjam – a tevékenység és a közérdeklődés acélpengéjére, mégis annyian vannak a Házban?
Itt bizonyosan történni kell ma valaminek. De minek? Olyan arcokat lehet látni, amikre már senki sem emlékszik, vagy amelyeket még nem látott itt csak igen ritka halandó.
Töprengek, kérdezősködöm, de mindenki a fejét rázza, s mindenki csodálkozik, hogy miért is teltek meg ilyen nagyon a padok? Talán az asszonyok összebeszéltek az egész városban, s mindenütt szobasúroltatás van?
Nem biz az… mert ráakadtam a nyitjára a folyosón ahol egy cédula hirdeti, hogy a negyedévi képviselői lakbérek immár felvehetők.
Hát persze, persze…
*
Ezen befejezés után menjünk át az ülés elejére… a legislegelejére, mikor még a középtanodai javaslat a bizottságban volt, s mikor Baross Gábor, a »tót szerecsen« – úgy nevezik a mi oldalunkon – komoly, méltóságteljes hangon kijelenté, hogy
…A harmadik egyetem fölött pedig most folyik komoly tanácskozás a minisztériumban.
Amire Trefort miniszter hátrafordítá a fejét, és nevetett.
Herman felkiáltott szegedi keserűséggel:
– Nézzék, uraim, hogy nevet a harmadik egyetem!
És a harmadik egyetem valóban úgy nevetett, úgy kacagott, hogy a Mészáros Nándor szemei szikráztak tőle, és a Herman Ottó sörénye libegett-lobogott, mint egy vihar lógatta forgács-cégér.
Ilyen savanyú utóízzel indíttatott be a bizottságból azon melegiben a középiskolai törvényjavaslat.
A füresztő vizébe mérget csepegtetett a miniszter, most hát a Házban Herman is kinyújtotta a fulánkját.
Volt oka rá. Okos ember mindég talál okot. A javaslatot a kisebbségi vélemény nélkül terjesztették be, s most a miniszter már enélkül a vélemény nélkül akarja napirendre tűzetni.
Nagy zaj keletkezett az ellenzéken: »Erővel keresztül akarják hajtani!«
Szabó Kálmán egy tányérképű új képviselő közbekiált: »Erőszakot akarnak rajtunk elkövetni!«.
Elnök elpirul és csenget. Egy veres nyakkendős úr (később megösmerkedünk vele) visszafelesel: »Csak szelíd enyelgés az egész!«
Baross feláll, beszélni akar. (»Zúgjuk le a tót szerecsent«) Nem kell! Ne halljuk! Inkább tűzzék napirendre mindjárt a javaslatot, csak Baross ne beszéljen!
De megtörtént… Baross szóhoz jutott. Ezt némileg csak az enyhítette, hogy ugyanakkor egyszerre beszéltek vagy öten.
Tisza Kálmán valami kis füzetbe volt elmélyedve.
– Nézd meg csak, fiam, Pejacsevich a gukkereden – szólt Andrássy Manó az egyik jegyzőhöz –, nem-e az én munkácskám az, a »Regale kommasszációjá«-ról?
– Nem biz az, hanem a házszabályok.
– Sajnos… nagyon sajnos, hogy nem azt olvassa.
Az elnök is hol a háziszabályokhoz kapott, hol a csengettyűhöz, egyszer annyira eltévesztette, hogy a Ház excentrikus alakú kalamárisát markolta meg.
– Te, Tamás, mi van abban a bőrtokban előtted? – macerálja ott egy vén honatya.
– Mi van? Hát gukker van benne.
– Jobb bizony, ha elhíresztelnéd legalább, hogy revolver. Többet érne…
Ezalatt pedig mindég tart a zaj és a közbeszólások. Az ellenzék régen volt ilyen rakoncátlan. A miniszterelnök már kezdi összevonni szemöldeit. »Én uram teremtőm, juttass az eszembe csak akkora kis házszabálykát ellenök, mint a kisujjam.«
S alig hogy felfohászkodott Péchy Tamás az égiekhez (ott, úgy látszik, több tekintélye van), ott terem valahol az elnöki szék mögött a jó öreg Szontagh Pali, hogy minek engedi beszélni az embereket, mikor a házszabályok és a praxis szerint az ilynemű kérdéshez csak két ember szólhat, s aztán mindjárt jön a szavazás.
»Az, istenuccse« – mondja Tamás s figyelmezteti rá a Házat is. De a kuruc Thaly nem enged. Ő azt mondja, kész az egész »tisztelt Házat« végighallgatni. Ekkora bátorság még tán vak Bottyán generálisban se volt!
Péchy megijed a hősies elszántság e megindító példáján, s hagyja beszélni a szónokokat, isten neki, történjék meg, aminek történni kell, s ezalatt inkább Szontagh Palit examinálja.
– Mikor tanultad te be olyan jól a házszabályokat? Hiszen sohasem olvasol semmi könyvet.
– Nem én, soha – mondja nógrádi Szontagh Pál kevélyen –, hanem mikor a körben tarokkozom, ezek a fiatal gubók egymásközt disputálnak a szabályokon. Hát húsz esztendő alatt úgy lassankint összefogdostam fejembe a paragrafusokat. Most úgy állnak ott sorban, mint a cövek.
De ne kísérjük figyelemmel ezt a színpadi mennydörgést, mert akármilyen elborzasztó is, a végén csak ki fog sülni, hogy csak pléhlapokat ropogtattak.
A nagy színpadi viharban nem ázik meg senki, csak szegény jó Szathmáry Gyuri áll ki egy kis trémát az előadói széken… a dolog ugyan a vége felé úgy fordul hogy az egész bizottság ellen rosszallást kér kimondatni Thaly, de hát ebből – megnyugtatom a nyájas olvasót, becsületemre mondom –, nem lesz semmi, el fog simulni minden, szelíd napfény hasad ki a szétoszló felhőkből, s a sokat hányatott boldogtalan javaslat virányos révben köt ki a legutolján.
Olyanok ezek a mostani tárgyalások egészen, mint a vígjátékok. Elcsépelt tárgy, egy kis bonyodalom, de a vége bizonyosan házasság. Mindenben olyanok, leszámítva a szellemes dolgokat, mert ezek éppenséggel nincsenek.
Azért hát menjünk a folyosóra. Ma a folyosók is népesek. Mintha valami börze volnának, csak Kőrösi bátyánk rontja e hangulatot, ki mankójára támaszkodva döcög végig nagy kopogással, s azt a benyomást teszi ránk, hogy valami fürdőn vagyunk az ott benn a Cur-Salon, ez pedig egyike az üdülő betegnek.
De nem úgy van… Sőt éppen ellenkezőleg.
Ahogy az ember a Sándor utcán bekanyarodik mindjárt az első házon látja egy fekete táblán »Dr. Farkas László operateur«. Hüm! Alább egy-két házzal »Gubics puskaműves«. Hüm! Hüm! Fene környékre jutottunk. Itt a halál tartománya van valahol a közelben.
Hát persze, hogy itt van. A t. Ház az.
Először – hej, mikor volt az még! – státusférfiúnak küldte fel nagy fiát a pecserkei vagy a hasmánci kerület, kisült azonban, 440 nagy ember arcképe nem fér bele a »Vasárnapi Újság«-ba minden évben, ennélfogva a kisebb emberek képviselősége csak arra való, hogy mikor valami gyűjtőív van cirkulációban, legyen kinek aláírni.
De amiképpen a természetben minden úgy fordul, hogy az egy bizonyos célnak felel meg amire jó, úgyhogy a fából hamu lesz, a hamuból hamuzsír lesz, hát a képviselői immunitás is megtalálta a maga célját, amire jó.
Kérdés: Mire alkalmas hát az olyan képviselő, amely semmire se alkalmas?
Felelet: Az olyan képviselő párbaj-szekundánsak alkalmas.
Nos igen. Pecserke és Hasmánc nagy fiai miniszterekké és vezérekké nem lehetvén, megtalálták hivatásukat, s szekundánsokká levének. S ez a cikk itt keresett lett. Egy darabig persze pangott még, mert az emberek azt hitték, hogyha valakit meglőnek, hát az meg van lőve akkor is, ha nem mandátumos szemek láttára történt is, de most már majdnem sine qua non ez a kellék, s a magyar parlament egy nyers kiviteli cikkel ajándékozta meg a nyers produktumok országát. Most már a Házból importálják vidékre is a segédeket. Igazán örvendetes lendület.
Tegnapelőtt Prónay Gábor és Békássy Nagyszombatba mentek ily végre, ahol a szegény Pázmándy Dénest is sikerült meglövetni. Aradról meg Horváth Gyuláért telegrafíroztak, de hozzon magával pisztolyokat is. Bicskey Fejér megyébe utazott.
A Házban valóságos pánik volt… mivelhogy nincsenek kellőleg berendezve a vidéki exportra. Hentaller meg volt ijedve, s vakarta is a fejét aggodalmasan.
– Ha most valami baj esnék itthon… istenuccse megölne a szégyen… még meg se lehetne verekedni… egész gépezetünk ki van kölcsönözve.
Közben Pázmándy Dénes iránt nagy a sajnálkozás. Verhovayék részvétsürgönyt menesztenek hozzá, a jobboldaliak is erről beszélnek, tudakozódva közelebbi forrásoktól, jött-e értesítés hogylétéről? Van-e sebláza? stb.
– Nagy szerencse! – mondja Prileszky –, hogy csontot nem ért a golyó.
– Merő lehetetlenség! – véli Komjáthy Béla. – Hogy Pázmándynak a lábába lőjön valaki, de csontot ne találjon.
– Ne tréfálkozz ilyen szomorú dolgokkal, Béla.
– De kérlek alássan benneteket, ami úgy van, az úgy van… Egyszer nekem volt egy párbajom, s a szekundánsok meg akarták tiltani a hasvágást. Mire határozottan felszólalt az ellenfelem, hogy »hiszen ha a hasat kiveszik az urak, hát hol a pokolba vágjam én meg akkor Komjáthyt?«
…De tán eleget is fecsegtünk már a mai napra. Tegyük le a tollat azzal a reménnyel, hogy keddig megint csak kerekedik tán valahonnan egy kis duellum, s egy kis karcolás a karcolatunk számára.
