A T. HÁZBÓL [febr. 21.]
A T. HÁZBÓL [febr. 21.]
Valóságos quodlibet.
Ex omnibus aliquid, de legelőbb mégis az onmibusz jött.
A fiáker kocsisok már régóta nagyobb mérvű befolyást gyakoroltak a képviselőkre, különösen a, komfortáblisok, miután a nagy Deák óta – aki az utolsó tekintetes úr volt a Házban – derogál őnagyságaiknak mindaz, ami kevesebb a komfortáblinál. A kocsi itt végződik. A tramway és az omnibusz megvetett járművek, s már régóta várható volt, hogy különösen a szegény omnibusz kocsisok, ha egyszer kenyértörésre kerülne a dolog, iszonyú rövidséget fognak szenvedni a parlamentben.
Úgy is lett. Megtörtént a haláldöfés. S milyen fifikával hajtatott végre, az hallatlan!
Azzal akarják őket elpusztítani, amivel I. Napóleon hadseregét, melyet December generális hódított meg Moszkvában.
A benyújtott törvényjavaslat azt rendeli, hogy az omnibuszok, ha három hónapon át nem gyakorolják üzletüket elvesztik arra az engedélyt!
Nos, hát nem álnok módon való kipusztítása ez a demokrácia járműveinek? Igenis, mert ez a három hónap éppen a téli évad, amikor az ördög sem jár omnibuszon, mikor még maga az omnibusz kocsis is fiákeren viteti magát minden felé.
A télen mind elfagynak azok az omnibuszok, akik abban nem hagyják, akik pedig abbahagyják, azok úgyse lesznek meg nyáron. Pedig e nélkül nem Pest Pest. Minden jóravaló kaland az omnibuszon szövődik, itt köttetnek a házasságok, itt támad a polgári szerelem, s itt hal meg, hogy egy új támadjon a romjain.
Mindezeket nem én mondom, de Göndöcs apó, a tiszteletbeli csizmadia beszélte ilyenformán a folyosón, míg bent Madarász Rakovszky, az örök Lázár Ádám, a tót szerecsen, s Országh cserélték ki eszméiket, de az omnibuszok életét nem menthették meg ők sem. Lőttek már azoknak!
Most pedig igyunk mérget, menjünk át persze a tisztelt Házzal együtt – a filokszérára.
Az ország- és a megyegyűléseknek minden időkben volt egy témájuk a növényországból. Azelőtt a szerbtövis, most a filokszéra.
Igaz, hogy a filokszéra már inkább az állatországból való, de mégis a növényországba lehet számítani, mert a szőlő iránti ragaszkodó szeretetével hívja ki maga ellen a státusférfiak irigykedését és haragját.
A szerbtövis volt az első ilyenforma tengeri kígyó. Utódja a filokszéra. S a filokszéra többre vitte a szerbtövisnél. Mert a szerbtövisnek még nem volt kormánybiztosa, de a filokszérának már volt és van. S azonfelül ül egy férfiú a parlamentben, aki szaktanulmányává tette a filokszérát.
Ez a férfiú Herman Ottó, a képviselőház fenegyereke, akit azzal lehet a legjobban jellemezni, hogy »sokat tanult, sokat tud, sokat beszél, és sokat mer«.
De hogy ki merje figurázni a filokszéra-biztosokat, erre már mégsem hitte volna senki elég vakmerőnek.
Szegény filokszéra-biztosok, kik utódjai levétek a hajdani szalmakomisszáriusoknak, akik csak egy félfokkal vagytok különbek a katasztereknél, hogy akad még, aki benneteket megbolygasson, aki szánakozás helyett a gúny nyilait röpítse felétek, s hogy az éppen Herman Ottó, az az ember, aki egy kis madarat is meg tudna siratni, ha a tollaiból kitépnének egyet!
Mi az ő vádja?
Az, hogy Tolnában gukkerrel nézte a filokszéra-biztosa szőlőhegyet, és hogy rendben találta azt.
Hogy miért nem nézte górcsövön? Furcsa! Mert nem volt neki górcsöve.
S míg ez így folyt monoton hangon mindaddig, amíg Göndöcs nem szólott bele – mert beleszólott ebbe is –, mindaddig, mondom, sőt még azután is, szomorúan ült a »legellenzékibb pad«-ban az öreg Halász, talán a Tisza gyászruhája veti arcára a sötét árnyékot, feje komoran hanyatlik alá, mint a szomorúfűz, homlokráncai összetorlódnak, melléből nehéz sóhajtás tör ki időközönkint.
– Min búsulsz, Géza bá? – szólítja meg Polónyi az ő bariton hangján.
– Ezt a Hermanyt hallgatom – mondja Halász –, s szorul a szívem, ha elgondolom, hogy mit isznak majd a szegény unokáink?
