A T. HÁZBÓL [febr. 27.]
A T. HÁZBÓL [febr. 27.]
Mély csend uralkodott a tisztelt Házban. Egy légy leereszkedett az üvegfedélről, ahol a napfényt élvezte, s ráült a Bedekovich miniszter fejére.
»Hess! Hess!« dünnyögé Bedekovich, s ez a hess mindenütt hallható volt.
Valamint egyúttal ez volt az első hang, melyet Bedekovichtól hallottunk évek óta.
Azt az egyet azonban meg kell adni, hogy igen szépen meg volt fésülködve. A horvátoknak, kiknek tekintete feléje volt szegezve, valóságos gyönyörűsége telhetett ebben a fejben, mely mindnyájoknak a feje. S mely méltán képviseli az »üres lap«-ot, horvátoknak az osztályrészét.
Annyi tömérdek horvát volt jelen, hogy Horváth Gyula röstelkedve hazaszaladott. S emiatt nem volt ma megtartható semminemű becsületbíráskodás.
A karzaton ékes leányzók és érdekes asszonyok ültek, de senki sem udvarolt nekik. Tisza Kálmán fogta magát, s átült a szélsőbaloldalra Irányi mellé, és mindenki udvarolt neki.
– Csak maradj itt, kegyelmes uram – mondák neki mikor már felkelt, vissza akarván erőszakolni őexcellenciáját.
– Mi haszna – szólt ő –, legfeljebb benneteket kergetnélek át, ha itt maradnék, a másik oldalra.
– Taníts meg bennünket győzni – hajtja mosolyogva a vén Madarász.
– Egyszerű dolog az – elméskedik Tisza. – Az ember ujja leereszti a kakast, a kakas megüti a kapszlit, a kapszli elsüti a puskaport.
S ebből megtanultuk, hogy miképp esett meg annak idején a fúzió.
Vics, vics, vics… Vidovich, Bartalovich, Mihailovich, Josipovich. Ez volt a helyzet szignatúrája. Napirenden volt a Magyarország és Horvátország közötti leszámolás. Hüm! Odanéztem az elnöki emelvényre, hogy nincsenek-e ott azon a tájon valami gúlába rakott fokosok és furkósbotok. Mert ezt a leszámolást, hogy »kvitt« legyen belőle, nem lehet elképzelni másképp.
Nem volt ott semmi: ott ült csendesen az öreg Péchy. Mellette a tót szerecsen, a nagy Tibád és a kis Duka. De verekedésre sehol semmi előkészületek. A derék urakon egy cseppet se látszott a lelkiismeret mardosása vagy izgatottság.
Pedig a Házban ugyanekkor egy meglepő hír kezdett cirkulálni, mely mint a villám befutotta a padokat és folyosókat, sőt fölrepült a karzatokra, s a fátylak a szép női arcokról kezdtek hátra röpködni, a fejek kíváncsian aláhajlottak, a szemekben ragyogó fény, az ajkakon mosoly jelent meg:
– Kármán beszélni fog. A nagy gondolkodó megszólal!
– Mit, Kármán? Lehetetlen! Mikor?
– A középtanodai javaslatnál.
– Hallatlan! Csakugyan igaz?
– Több mint bizonyos.
– De hát mi juthatott az eszébe? Meg kellene akadályozni.
– Nem lehet. Nagyon elkeserítette Mancs Ottó.
– Hát az ki?
– Ki más, ő maga, Kármán.
– Hogyan? Ő maga keserítette el önmagát? Nem értem.
– Persze, mert még nem láttad Bozóti Mártát, illetve Nádayt. Okvetlen beszélni fog, meg akarja mutatni, hogy izé… hogy Mancs Ottó és ő nem ugyanazon egy személy.
– Nem hiszem – jegyzi meg Urányi –, hogy sikerülne neki. Kármánnak semmi sem sikerül.
– Ámbátor nem lehetetlen! Nincs már mától kezdve nonszensz, mióta Rakovszky is igehajlítgatásra adta magát, mert eddig csak a saját derekát hajlítgatta, az igéknek békét hagyott.
*
De hát ez mind csak semmi. Hagyjuk az »ünnepélyes városi képviselőt«. Ne törődjünk azzal, hogy mit beszélt Szapáry Gyula a horvátoknak. Úgyse vagyunk horvátok, hála istennek.
Aztán különben is úgy tett a tisztelt Ház a Szapáry beszéde alatt, mint az egyszeri parasztasszony, aki hallván a papnak egy igen szép prédikációját, melyet elpityeregve hallgattak a hívek, kérdik tőle is.
– Hát kend nem sír, anyó, a beszéden?
– Nem én bizony, mert én más eklézsiából való vagyok.
A tisztelt Ház legnagyobb része kimenekült a folyosókra. Lesz, ami lesz a horvátokkal! Baj itt úgyse keletkezhetik. Ha Szapáry nem bírja szóval, majd győzi Tisza Kálmán.
Pedig jobb volna, ha Szapáry is ahelyett, hogy az eszét koptatja odabent, kijönne azt inkább meghízlalni. Mert éppen most röpíti ki Németh Berci azt a hatalmas ideát, hogy az úgynevezett: »Kijelentjük, miszerint az X és Y között felmerült ügy lovagias úton intéztetett el« ötven krajcáros bélyeggel s még külön illetékkel kellene megterhelni, mégpedig azon régi cím alatt: a »füst-adó«.
– Berci, Berci – kottyan bele Wahrmann és Szalay egyszerre –, már megint füstölög az eszed!
*
És még ez is mind semmi a mai ülésről, egészen mással kellett volna azt kezdenünk, nem e színtelen apróságokkal, mert, nyájas olvasók, a mai ülésen egy nagy csoda történt.
Ki ismerte vajon önök közül Móni Gyulát? Megnézték-e jól kérem? Mert ő csinálta ma a legnagyobb zavart, ami csak képzelhető.
Szombaton látták utoljára Móni Gyulát. Ott volt a Házban, s állítólag beszélt többekkel.
Ma reggel tíz órakor egy szőke ifjú ült be arra a helyre, ahol az a vizitkártya van beékelve: »Móni Gyula«. Az ifjú halántékait dús szőke fürtök körítették.
A képviselők egymásra néztek. Ki ez az ember? Miféle új választás volt megint?
– Megszaporodtunk – szólt Mocsáry kéz-dörzsölgetve.
– Ne eresszétek hozzá közel Verhovayt – diplomatizált a cirkumspektus pártvezér-palánta Ugron Gábor –, mert az magának gombolja be az új baleket.
– De iszen nem volt választás sehol – okoskodik tudós Orbán Balázs. – A megszaporodás lehetetlen pedig másképpen. Gondoljátok meg, uraim, hogy férfiak vagyunk.
– Igaz, csupa férfiak vagyunk. De hát akkor?…
– Talán valami idegen embert eresztett be a kapus?
– Meglehet. Legjobb volna őt magát megkérdezni. No, ki kérdezi meg?
Senki sem kockáztatta meg. Nehéz párbajidőket élünk, nem csoda! Senki sem ugrott neki az eshetőleges veszedelemnek, hanem súgtak, búgtak, kérdezősködtek, ki lehet, mi lehet, hol veszi itt magát? Uram, én istenem, de furcsa egy dolog ez!
Senki, abszolúte senki sem ösmerte.
Végre ez iszonyatos, érdekfeszítő kétségben becsörtet a tisztelt Házba Papp György, s amint odatekint, elneveti magát:
– Nini, a Móni Gyula!
Hogy Móni? Lehetetlen az! Csak a helye a Mónié. Ugyan legyen eszed, Gyurka. Hogy lehetne az Móni Gyula?
– Ejnye, csak ösmerem. Hiszen az én ellenfelem volt.
– Igaz, igaz –, de azért mégse Móni. Hiszen Móni Gyula szombaton még olyan kopasz volt, mint a Gellért.
– Nos… hát azóta tette fel a parókát. Nézd, no, nézzétek a nevetését.
– Az ám. Ő! Csak az a furcsa, senki se ösmeri meg ma.
– Mert nem ösmerte senki szombaton se.
És van valami igaz ebben is.
