A T. HÁZBÓL [jan. 17.]
A T. HÁZBÓL [jan. 17.]
Örömteljes nyüzsgés támad a folyosókon, mint valami méhköpűben, ha megmozgatják. S egy mindig sűrűsödő gomolyban tódulnak a képviselők a bejárat felé.
Valami történt? Mi történt? Menjünk!
És senki sem olyan kíváncsi, mint egy képviselő. A honatyai élet semmit sem fejleszt ki jobban, mint a kíváncsiságot. Az idegek elfinomulnak, s a lábszárak megvékonyodnak.
Mi van ott? Mi okozza a nyüzsgést. Mitől terjed el egyszerre ilyen zajos vidámság mindenfelé?
– Megjött! Itt van! Ki jött meg? Hát ki jött volna. Németh Berci.
Faluról jött… bizonyosan faluról. Valóságos friss szénaillatot hozott magával, s azonfelül tömérdek ötletet és adomákat.
Szalay Imre ázsiója kezd leszállani. Berci bácsit mindenütt úgy fogadják, mint mikor nyáron friss virágot tesznek a szobába a pohárba.
Már a folyosón kezdi a tréfálkozást. Bizonyosan a kapusnak is mondott már egy élcet s a szolgának is, aki a poros kabátját lesegítette. Tele van pezsgő jókedvvel.
Szalay rohanja meg legelőbb, s mint a legnagyobb gyerek a papájánák, kezdi elreferálni neki, mi történt azóta itthon a Ház táján: hát bizony az történt, hogy Kecskeméten olyan bál lesz vasárnap, amelynek a meghívó jegyeire a rendezőség kiíratta: »zsidók nem vehetnek részt a mulatságom«.
– De már erre elmegyünk, Berci.
– Bizony nem megyek én. Mert ha el találom ferblizni a pénzemet, kitől kérjek én ott akkor kölcsön.
De már nem fecsegek többet a folyosókról. Hagyjuk a folyosó-lakókat nyugodtan. Hadd beszélgesse ki magát Tisza Lajos Csernátony Lajossal. Hadd végezze hosszú sétáit gróf Zichy Jenő. Bizonyosan marienbadi vizet iszik, s ez hozzátartozik neki a kúrához.
Menjünk keresztül az olvasószobán. Nini, hiszen Zichy Jenő itt is itt ül Csejteyvel szemben, s édes önelégültséggel olvassa a Nemzetet. Szent isten! Ez a mi Zichy Jenőnk talán két példányban van meg már!
Az olvasószobából benézek a büfébe. Ott áll a tavalyi képviselőház albuma. Végiglapozom. Beh sokat látok benne, akiket nem látok. Különben üres a büfé. Csak Szerb Gyurka eszik ott sódarszeletet az egyik márványasztalnál, s Odescalchy Gyula herceg mondja el keleti nyelven az egyik »patrona Hungariae«-nek (csinos szőke kisasszony, jól venné ki magát képe az ezüst húszasokon) azokat a beszédjeit, melyeket a Házban elhallgat.
S míg az egyik herceg a Venus oltárára rakja a szóvirágok illatos szirmait, addig a másik Odescalchy, a »vörös herceg« a tapolcai kerület egyik temploma számára felállítandó oltárra gyűjt pénzt.
Bátor ember (mutatja a lehajtott inggallérja is, mely által egészen elő van készítve szabad nyaka a guillotine alá), lobogtatja a gyűjtőívet, amerre megy. Igyekszik is mindenki a háta mögött lenni.
De senki a sorsát ki nem kerülheti, szemben jön vele a szegény Tisza Kálmán.
– Jó, hogy jössz, kegyelmes. Írjál alá kérlek ennek a szegény templomnak. Nem tudnak oltárt csinálni.
– Hagyj békét. Nem írok alá. Mi közöm nekem ahhoz a templomhoz?
– Már hogyne volna közöd, hiszen te vagy a főkurátora.
– Igen? No, már akkor meg éppen alá nem írok, mivelhogy különben is közöm van hozzá.
S amit ígért, meg is tartotta. Nem írt alá egy kopeket sem.
Odescalchy pedig elindult keresni Göndöcs Benedeket. Annak úgyis annyi a pénze, hogy a királynak is ajándékoz oltárkövet. Hadd emeljen oltárt a kálomistáknak is.
De most már tréfán kívül itt az ideje, hogy végigjárván minden zugot, minden fülkét, felmenjek az írói karzatra, s lássam, a Ház mit csinál odabent.
Felmegyek. Az írói karzaton nincs egy lélek sem. Csak a Maszák felesége: Egyesy alszik ott. Elszundikált szegény a Gaál Jenő beszédjén. Nehéz álma lehet, alig bírom felkölteni. Egészen fel van dúlva az arca, mert Futtakiról álmodott, s látta álmában, hogy Futtaki Vilmos császárral Bruderschaftot iszik, s a jó öreg Vilmos a fülébe sugdossa, bizalmasan hozzáhajolva, Bismarck jövendő terveit.
Hallja álmában a beszélgetést.
– De ki ne írd, pajtás a lapodba… tudod, csak neked mondom.
Egyesy közbe szeretne kiáltani:
– Ne higgye, felséged… Ne mondjon neki semmit. A »Magyar Távirati Iroda« az egyedüli kérem…
Ebben a pillanatban költöttem fel szerencsétlenségére. Vigasztalhatlan lett volna. De szerencsére észrevette, hogy nem Futtaki beszélget Vilmossal, hanem Verhovay suttog alant Hentallerrel.
Verhovay… Hentaller… suttogás… bizonyosan párbaj készül valamerre.
Elhelyezkedem a karzaton, levetem a télikabátomat, s odateszem az első pad külső deszkájára, hogyha már magam nem, hát legalább a kabátom felerésze bent legyen a »tisztelt Házban«. Boldog kabát, mely kerület nélkül is bejutottál, csakhogy fájdalom, inkább a szabómat képviseled ott, mint magamat!
Szétnézek, hát ott is ott ül Zichy Jenő a jobboldalon.
Káprázat ez? Vagy mi?
Szemem odavetődik, mint egy kopár ugarra a habarék pártra, hol Széll Kálmán gyűjti maga köré a kisdedeket. Hát ott is ott ül Zichy Jenő.
Keresem most már a régebbi helyen, hogy legalább egyszer lássam kétszer egyszerre. S íme nem találom az előbbeni Zichyt, hanem találok ahelyett egy harmadikat a Madarász háta mögött.
Ej, sok titkos dolgok vannak a föld felett, én bizony nem koptatom az eszemet, hogy találgassam.
Ennél még Szapáryt is jobb hallgatni, mert most az beszél. Csinos ember még mindig, bár erős konkurrense támadt a kabinetben, Széchenyi Pál. S most már bátran nevezhető »szőke kabinetnek« a kormány, ad capta »cabinet noir«.
Hogy miről beszél Szapáry, hallottam, de elbeszélni nem tudom.
S valószínűleg így volna ezzel maga Szapáry is, mint Kosciusko, mikor kérték, hogy mondja el a lengyel forradalmat:
– Én csináltam – szólt –, de elbeszélni nem tudom.
Ő (Szapáry) beszélt, de hogy miről, azt talán ő se tudja.
Hegedüssel úgy járt, mint Nagy Sándor az apjával, elmondott előle mindent. Mégis kemény gyerek az, ha úgy nekigyürkőzik.
Esett az eső, de sarat nem csinált. Kit érdekelnének már nálunk a pénzügyek, meg az adók. Fizetünk már mi mindent, tessék kivetni bátran!
A nincsnél már csakugyan kevés különbség az, hogy mennyi forint nincsen. Ha egy forintom nincsen, akkor bizonyosan nincsen százezer forintom sem. A mínusz borzasztó, de a fokozatai már nincsenek nagy hatással egy bizonyos határon túl. Akárhogy elpusztulni.
Mit is koptatják a szájukat Helfy és a lutheránus pápajelölt, a fiatal Prónay? Nem lesz abból kalács sehogy sem!
Hogy a kálvinistákat megbosszantsam, egypár sort hadd szenteljünk itt a fiatal Prónaynak, akin nemcsak rajta van az egyház szeme, hanem rajta van a legutolsó magyar nadrág is.
Vékony cingár ember, s a katolikus tisztelendő urak azzal keserítik a lutheránus kollégáikat, hogy nem fog tudni majd imponálni a királynak, ha esetleg kellene.
Hanem ez nem baj, hiszen ott van Hegedüs Sándor, az is kicsiny ember, Bittó pláne nemcsak miniszterelnökké lehetett a kis termetével, hanem még feleséget is kapott öreg korára. A termet semmi. Sokkal nagyobb baj az, hogy Prónay Gábor még ómódi báró, s valójában a »legpecsovicsabb tagja« a Háznak minden szélső baloldalisága mellett is.
Különben »ma« értelmesen beszélt és röviden, csak a fejét ne sütné le úgy, mert az ő feje az egyház feje. Mégis alig várták, hogy bevégezze, mert a Tisza felelete volt a programon.
Hívogatólag hangzott fel most a csengettyű. A folyosóról özönlöttek a követek. A karzaton aláhajoltak a szép fejecskék. No most, no most!
Méla csend keletkezett.
Mindenki odaült a párjához, mert ez az élvezet perce, s ezt mindenki a párja mellett szereti tölteni. Mivelhogy a Házban javára élik a páros életet. Berzeviczy átment leülni az ő Láng Lajosához. Pulszky Guszti majdnem az ölébe hajtá harmat fejét Szilágyi Dezsőnek. Szerb Gyurka derekát átfűzte karjaival Szlávy Olivér, és a többi meg a többi.
Tisza megszólalt »hangulatos barna ruhában«, mint Bölönyi Sándor mondá, ki a Móricz Pál (nini, igaz, hogy hol lehet Pali, már három napja nem volt a Házban?) családi színeit kedveli a ruházatban, zöld kabátot viselvén. S ezáltal kitűnik egyénisége a többiek közül.
Tehát Tisza szólt.
Megfogta a kérdést, mint egy darab tésztát, s míg gyúrta, azon gondolkozott, hogy mit lehetne ebből csinálni.
Hát mit! Elég lenne – így töprengett –, ha csak annyit mondanék is, hogy a német lap közleménye nem igaz.
De én többet fogok mondani. Ütök egyet Istóczyn is!
Az ő játéka nem éri meg a gyertyát. De az én gyertyám, melyet a szemitáknak gyújtok, ha egy oldalvágást adok ennek a dühöngő antiszemitának, megéri a fáradságot, mert azt vissza nem adhatja.
Különben pedig igaza volt Tisza Kálmánnak. Istóczy hangcsövet csinált a tenyeréből, s úgy kapkodta izgatottan a szavait.
Kissé halovány volt, mikor felkelt. S piros lett, mire bevégezte szavait.
Jó festék az ilyen szóharc. Egész lényén, hangján, szemei villogásán látszik, hogy érzi, amit mond.
Ez a játék hát, mely valójában nem éri meg a gyertyát, legalább mégse hamis játék.
