A T. HÁZBÓL [jan. 20.]
A T. HÁZBÓL [jan. 20.]
– Holnap lesz a sábesz!
Ez az uralkodó jelszó a Házban és folyosókon. Mert holnap lesz a tapolcai zsidó ügy.
Házban és a folyosókon, mert a büfében nagy keserűség van. A büfében harcias ellenzéki hangulat uralkodik.
Háromszáz forint fogyasztási adót vetettek ki a büfére a fináncok. A szőkék roppantul panaszkodnak, s mennyre-földre esküsznek, hogy semmi se fogy a Házban, teljesen lehetetlen megélniök, mert itt minden ember jól van lakva.
…Hej, Tisza Kálmán talán meg tudná mondani, hogy ez nem igaz!
De Tisza Kálmán nincs ma a »Házban«. Csak Tisza Lajos látható ott örök fiatalságában: fekete bársonykabátban és pepita nadrágban. Irigyli is tőle sóvár szemekkel ezt az ancúgot Ugron Ákos.
A »Szegedi Napló« azt írta Tisza Lajosról, hogy farsangolni jött Budapestre, s ez a legnagyobb dicséret, amit őróla mondhatni.
Mert ez az, amit a király nem adhat, ki pedig csinálhat belső titkos tanácsosokat, minisztereket és grófokat, de azt nem teheti meg, hogy valakinek jól álljon a pepita nadrág, s eljöhessen még farsangolni Budapestre.
…Hanem ’iszen aki egy egész várost tett fiatallá, bizony megérdemli, hogy a menyecskék őt is annak tartsák!
Ma különben minden érdeklődést elvon a személyekről egy nagy dolog. Hiába sétál ott Prileszky otthonosan kis házisipkájában (lateinerek őt nézik hadnagynak).
Hiába beszélik Zámory Kálmánnak kalandját, hogy miképp táncolt agyon két ezrest?
(Hanem azért én mégis elmondom zárjelben, mert nem úgy táncolta el a két ezrest, hogy eljárt a farsangi bálokra, s traktálta a dominókat pezsgővel, hanem úgy, hogy valahova utazván, egy állomásnál megijesztették, hogy alighanem betyárokkal fog találkozni útközben, mire ahhoz az ősi fortélyhoz folyamodott, hogy a pénzkészlete nagyobb részét, két darab ezrest a csizmaszárába dugta. Mégiscsak jó valamire az a magyar viselet!
Nem találkozott ugyan betyárokkal, hanem a következő állomáson éppen lakodalom volt a korcsmárosnál. A korcsmáros meginvitálta. Takaros menyecskék szeme feltüzelte. Nekieredt a csárdás-táncolásnak kivilágos-kivirradtig.
Hanem mikor aztán lehúzta a sokat szenvedett magyar sarukat a megizzadt lábáról, a kétezer forintból nem volt biz ott egyéb, mint néhány feketére vált papír pirula.)
Most pedig térjünk vissza hát ahhoz az érdekes dologhoz, mi a személyektől elvonta a figyelmet úgy, hogy még Csernátonyt is morfondírozni hagyták hosszú sétái alatt, pedig ez idő szerint ő legkedvesebb pecsovics, akit mind a három párt megszeretett, mert valóságos megtestesülése annak amit »parlamenti tagnak« szeretünk képzelni. Egyszóval idealizált mameluk s vezér a kulisszák mögött. Az »Angol királynő«-be járó vacsorálók feje. Uralkodik, de mulattatva, kormányoz, de engedelmeskedve.
De nini, még mindig nem tértem arra a legfontosabbra, hogy ti. megjelent Solymosi Eszter, s nagy szenzációt tett a folyosókon.
Nono… nem kell megijedni, keresztények… nem az igazi Solymosi Eszter jelent meg, hanem csak az Ónody Géza sokat emlegetett könyve, melyet a komoly irodalmi barátok nagy élénkséggel siettek megszerezni.
Szalay Imre a nap örömére negyven Stefecius-ostyát osztott ki a képviselők között. S most ezzel sokakat abba a helyzetbe juttatott, amibe Tisza Kálmán került, hiszen megírtam, mikor tegnapelőtt nem adott a tapolcai templomra semmit Odescalchy Artúr hercegnek, aki elébe nyújtotta a gyűjtőívet.
Másnap emiatt szemrehányást tesznek neki egy estélyen a hercegék.
Az örökké slágfertig miniszterelnök ezt válaszolta:
– Nem adtam, mert okom volt rá.
– Miféle okod?
– Hát nem láttad, hogy ott állt mellettünk Wahrmann Mór?
– De bizony emlékezem, de hát aztán ha ott állt is?
– Nem mertem, barátom, kinyitni előtte a tárcámat.
– Ugyan miért?
– Ej, no… már csak megmondom bizalmasan… mert egy Stefecius bélyeg van beleragasztva.
Az Odescalchyak persze hogy nagy örömmel megbocsátottak a jó élcért a jókedvű adakozónak.
Németh Berci persze legmohóbban sietett keresztülolvasni az Ónody könyvét, s kikereste magának Mezei Ernőt, hogy szekírozhassa:
– Bizony sok okos dolog van ebben a könyvben ellenetek, Ernő fiú. Én is aláírom mind. Hanem a legsúlyosabb vád ellenetek az nincs itt, azt kellett volna még behozni, mert az aztán nagyon komoly dolog. Ott van, fiam, olvasd el Mózes II. könyvének 16-ik fejezetében: Mikor az Úristen Lothoz küldte az ő teljhatalmú kormánybiz… akarom mondani teljhatalmú angyalait, odajövének a zsidók is… s mi tűrés-tagadás… no, ne pirulj el, a zsidók udvarolni kezdének nekik, s gonosz cselekedetekre csábíták…
A Házban bent a »hadmentességi adójavaslat« ment, hogy azt a szót használjuk, ami a színdarabokra dívik terminus technikusnak. Beszélt Hegedüs, Földes, Madarász, Gaál Jenő, aki ilyenkor van in floribus, s a kereskedő elemet képviseli. Csak azt az egyet nem tanulta még meg az angoloktól, hogy az »idő pénz», de az ő beszédjei csak puszta idő.
Lessko módosítványa volt az egyedüli zsírfolt a mai hosszúra eresztett lében.
Erre szavaztak oszt később.
»Lessko! Lessko! Ki az a Lessko!« – kérdezték egymástól megriadva, amint az elnök csöngettyűje belülről hívogatólag süvítette be az összes helyiségeket annak jeléül, hogy jöjjenek szavazni.
A Lesskot senki se ösmerte. Senki se tudott felvilágosítást adni. Végre Abonyi Emil kezdte kitalálni, hogy Lessko valami francia generális, aki könyvet írt a hadmentességről, s annak a metódusára fog kelleni most szavazni.
Hanem Abonyi Emil sem találta ki egészen, mert Lessko István valóságos eleven ember, s valahonnan Abaúj megyéből van megválasztva.
– Nás cslovek – dörmögte Prileszky, amiből nyilvánvaló, hogy lutheránus.
Szontagh Pali odahajolt Beniczky Gyulához:
– De iszen jól beszél…
– Kicsoda? – mondja Beniczky felriadva. – Azt hittem, hogy a szérűn vagyok, s a tót cséplőim veszekesznek egymással.
Hát a Lessko ellenzéki módosítványára szavaztak. Hanem az volt a hiba, hogy úgy volt feltéve a kérdés: »Elfogadják-e Lessko módosítványát vagy nem?« Miáltal egészen megfordult a világrend.
Az ellenzék zengette az »igen«-t, s a kormánypárt selypítette pironkodva a »nem«-et.
Ilyenkor természetes mindég történnek mulatságos dolgok. Szalay Imre felkelt az ellenzéki padokból, s átfutott hirtelen a jobboldalra. Azt mondja, az »igen«-t teljesen lehetetlen kimondani más helyről: a világért se fertőzné meg vele a baltájékot. Horváth Gyula pedig – rájárván már a nyelve – kevélyen harsogta az »igen«-t.
Lett is nagy méltatlankodás a pártjánál. Ezer vasvilla tekintet szurkálta meg delejesen.
– Hát minek jössz te ide, ha nem velünk szavazol? Hát mi az ördögnek vagy te itt, mikor tegnap megadtuk a távozási engedélyedet? Eredj innen a pokolba Szentesre vizet zavarni, ne kavard a mi tiszta borunkat!
Horváth Gyula aztán ki is ment a folyosóra, de mint minden renegát itt is csak oldaldöfésekben részesült. A labancok úgy bántak vele, mint kuruccal, a kurucok pedig úgy bántak vele, mint a labanccal.
– Persze könnyű neked mármost velünk szavaznod… mikor tegnap erősítettek meg megint egy egész évre kormánybiztosnak!
Elkeseredett erre Horváth Gyula, s mikor aztán egy félóra múlva egy másik szavazás következett, s padszakaszonként olvasta meg Baross és Fenyvessy a két pártot, Horváth Gyula villámhirtelen át tudott ülni az átolvasott szakaszból a másikba, hogy ott is odaolvassák egy voksnak.
S ezt kétszer csinálta meg egymásután.
– Behoztam mármost a voksokat – mondá kevélyen az édes nyájas tekintettel.
– Behoztad… édes fiam, sőt maradt még egy bónid is a jövőre.
