A T. HÁZBÓL [jan. 21.]
A T. HÁZBÓL [jan. 21.]
Istenem, milyen tüneményes időket élünk! Micsoda szánalmas képe van most ennek a Háznak! És mégis, ha az ember elgondolja, hogy az a kis ember uralkodott Magyarországon, aki ott ül, mint a cseperkegomba meglapulva valahol a Scitovszky István háta mögött, hogy Bittó István volt valamikor ennek az országnak a feje (ma szinte lehetetlen elhinni), hát kissé megvigasztalódik a jelen fölött.
A régi Deák-párti minisztériumból, melyet bízvást lehet a »nagy minisztérium«-nak nevezni, már csak az egy Lónyay Menyhért van meg, s az is többet törődik most már az Akadémia dolgaival, mint a »Ház«-éval. A következő kis minisztériumokból Bittó, Széll ülnek még a padokban, de az egyik már egészen jelentéktelenné vált, míg a Széll Kálmánhoz kötött remények is folyton halaványodnak. Ott ül tarka kabátjában egy jól táplált ember összes sajátságaival, s csak azért szavaz »nem«-mel néha, hogy máskor ismét »igen«-nel szavazhasson.
Sic transit gloria mundi.
Új idők, új emberek. S az új emberek talán csak azért kicsinyek, mert még újak. Semmi sem csalékonyabb, mint a szemmérték.
De félre ezzel az elégiai hangulattal most, hiszen szatírát kell írnunk, s nem ellágyuló költeményt biztató refrénekkel.
Igen, szatírát, s ezt azzal kezdjük, hogy ideírjuk ritkított betűkkel a dátumot:
A n n o m i l l e s i m o o c t o g e n t e s i m o…
Bizony jó azt a dátumot ideírni… mert hiszen katolikus és zsidó kérvények vannak a napirenden. S az olvasó meg azt hihetné, hogy ott vagyunk valahol a múlt századokban a vallási sérelmeket orvosló diétákon, s a tekintetes KK és RR-ek bölcs disputájának deskriptumát nyújtom itt extrahálva.
Örül is már Hegedüs Sándor, hogy félre ülhet, s nem ő van többé exponálva az előadói székben. A fiatal elegáns Berzeviczy Albert foglalja el helyét, kinek szép hangorgánuma szenzációt tesz a karzaton. De idelent is meghallgatják szívesen, mert beszédjeinek alakja van, s habár kissé szépirodalmi ízűek is még, látszik bennük már a vér, mely ugyan még nem lüktet nagy verve-vel, hanem máris elevenekké teszi szépen perdülő mondatait. A jelen parlamentnek kétségkívül ő az egyik legkülönb succrescentiája.
Jó, hogy említettem a karzatot. Zsúfolva van az ma. Sok szép asszony nézi édesdeden a délcegebb honatyákat. Hoitsy Pál pláne legott áthurcolkodik felülre.
Göndöcs Benedek savószín szeme is gyakran keresi most a magasságot, de nem az égieket, hanem csak az égi tüneményeket, kik nyugtalan kíváncsi fejecskéjüket ide-oda forgatják, minden iránt érdeklődnek, s mindent egyszerre szeretnének megtudni.
»De már ma beszélni fogok – gondolja Göndöcs –, most az idő vagy soha! Most tégy ki magadért, Bence fiam. Ma lehet eroberungokat csinálni.«
A főrendek karzatán ott bukkan ki a Pulszky Ferenc feje is. Mindig a Gusztit nézi. És az nagy élvezet is.
Nem messze a másik karzaton a szerencsétlen Majoros Pista mereng azokon, amiket e karcolat elején mondottam.
…Hej, mikor még ő is odalent ült!… Mikor még az asszonyok mellett szállott síkra, s azok még »szép legény«-nek szólítgatták. Zenta, erős Zenta, jaj de földhöz vágtál!…
Berzeviczy beszéde után főtisztelendő Jánossy János emelkedett fel. A plébános úr egy valóságos megfordított Göndöcs. Sovány és siránkozó. A katolikus sérelmeket hánytorgatta fel. Apellált Ponciusra, Pilátusra, IX-ik Piusra, XIII. Leóra. A Háznak újdonság volt Jánossy. Mint mikor az ember először eszik salátát egy szezonban. S ezért hallgatták figyelemmel.
Utána Göndöcs szólott, a megfordított Jánossy. Kövér és örökké mosolygó. Már a felállásakor elkezdődött a derültség, s felharsogtak a kiáltások: »Halljuk! Halljuk!«
Nagy pátosszal beszélt a derék apát kijelentvén, hogy ő most olyan szentet fog mondani, aminél szentebb nincs a világon.
…Azok a gonosz pogány lelkek gúnyosan mosolyogtak. Nem hitték el, hogy Benedek olyan szentet mondjon.
A legnagyobb derültséget azonban azzal a jó élccel aratta, hogy lehetetlennek tartja, miszerint a nemes joviális magyar vér a zsidó vérrel összekeveredjék. Egy szóval ellensége a polgári házasságnak, s arra nyújt be határozati javaslatot, hogy engedtessék meg szabadon szerződni a szülőknek, milyen vallásban akarják nevelni a gyermekeiket.
Mikor a szentatya bevégezte jeles szavait, nyomban megrohanták az antiszemiták, hogy jöjjön el holnap Kecskemétre a magyar védegylet báljára, hol az Istóczy és Verhovay csárdást fogják ez alkalomra eljátszani.
Göndöcs késznek is ajánlkozott, ha megígérik, hogy minden, de minden lesz. Később azonban ijedten mondott le erről a tervről, mikor Ráday honvédelmi miniszter titokzatosan figyelmeztette Ónodyékat:
– Elmehettek! De ha valami kellemetlenségtek talál lenni, magatokra vessetek.
– Tarnóczyáda! – bíztatgatták egymást a kirándulók, de Göndöcsnek nagy szöget ütött fejébe a barátságos fenyegetés, s azt mondta, hogy reumája van.
Tisza Kálmán hallgatta, figyelemmel hallgatta egy darabig, hogy mit darálnak itt ezek a katolikus papok, s kiérezte, hogy no most jó lesz mindjárt közibük ütni.
Felkelt, s olyan sikert aratott erőteljes liberális szavaival, hogy a taktika nagy mestere is nem a közönséges diadalai közé fogja e napot feljegyezni.
A mamelukok kevélyen feltartott fejjel hallgatták vezérüket. Szilágyi bús arca elborult, Pulszky a pad alá kuporodott. Mocsáry a fülét vakarta bosszankodva. Jókai pedig jókedvében a Móricz Pál nyakát csiklandozta pajkosan hátulról a ceruzájával, mire Pálnak arcát a mennyei derű önté el, s tátott szájjal nyelte »Urunk« ajkairól a mézédességű bölcsességét.
