A TISZTELT HÁZBÓL [jan. 23.]
A TISZTELT HÁZBÓL [jan. 23.]
Nincsen abban kétség: a reverenda is csak úgy rászorul a szellőztetésre, mint akármi más szoknya. Egészséges az neki. De porolni talán mégse kellene kalapáccsal. Három malleus, mint Ugron, Irányi, Mocsáry, attól bizony könnyen esik szakadás a legerősebb szöveten is. Hát még, ha a szövet már »fadenscheinig«, – mint Steinacker barátunk mondaná.
Különben az is bizonyos, hogy 35 darab petíció, melyet az evangélium nevében fölkent papok írnak alá, nem egy foghegyre való dózis. Meg kell azt rágni jól, hogy meg lehessen emészteni. No de hisz meg is rágták. Csak úgy ropogott a foguk alatt.
Ugron Gábor harapott a föltálalt szent követelések halmazába legelőbb. Körültekintett az egybegyülekezett fényes publikumon, s nagy megelégedéssel tapasztalá, hogy figyelmes hallgatóságra számíthat a felső régiókban – értsd: a karzatokon –, mint az alantasabb rétegekben egyaránt.
Szép sugárnövése van, mint egy gárdistának: az arca mindig piros, ami sehogy se illik egy higgadt államférfiúhoz, a szeme meg kacsintós, mi ellenkezik a komoly diplomata kellékeivel. Aztán a hangja is csengő, s így sehogy se alkalmatos az átszűrt bölcsesség tolmácsolására. Igazi székely vér, akinek Attilával települt meg a hetvenedik nagy apja valahol a Hargita alján, amit nem is bocsátanak meg neki Erdély őslakói, a Szászok és Biasiniak, akik ennélfogva azt híresztelik felőle, hogy »jöttment«. Tüzes gyerek, aki bizonyosan elrontja, amihez hozzáfog.
Ilyen fölszereléssel fogott neki Gábor a forró kérdéseknek, s a liberalizmus hívei szorongva lesték, hogy jaj, csak az istenért, ne lőne bakot valahogyan.
Fölösleges volt az aggodalom. Gábor diák úgy beszélt, mint akinek rég benőtt a feje lágya, de a szíve még tizenhatéves. Fiatal tűz és öreg megfontolás olvadt szavaiban együvé. Sorra vette a plébános urak panaszait, s egymás után sakterolta le bravúrosan, eleganciával. Göndöcs Benedek, aki odaállt elébe, nem győzött eleget szörnyülködni. Még Pulszky is, az öreg, aki a főrendi karzatról ez alkalomra az írói ketrecbe szállt alá, elszörnyülködött, mikor Gábor kijelenté, hogy a szabadkőmívesek ártatlan emberek. Érdemes elolvasni azt a beszédet, melynek végső szavaiért Gábor urat szégyenkezés nélkül megcsókolhatná akár Gábor arkangyal is.
A karzaton nagy figyelemmel hallgatta e beszédet egy feltűnően szép, szőke arcú fiatalember. Komoly megdöbbenés volt leolvasható vonásairól. Mire Ugron befejezte szavait, a fiatalember fölállott, égre emelte szemeit, aztán ájtatosan keresztet vetett, és eltávozott. Sokan látták e jelenetet, de senki se tudta megmondani, ki lehetett.
Göndöcs pedig a helyére ment, s félremagyarázott szavai helyreigazítására szót kért. Rendkívül föl volt indulva. Elmondta, hogy esküvel is kész erősíteni, hogy nem kíván viszályt, sem súrlódást a felekezetek között. Ő elhiszi, hogy Ugron jót akar, de ő még jobbat akar. Békét, békét és semmi mást.
– Hát ki bántja? – mondák innen-onnan. – Mifelőlünk akár szunyókálni tessék, még a legyet is elhajtjuk az orráról, ha odaszáll.
De a jó öreg az egész ülés alatt nem aludt, s még erőlködésébe se látszott kerülni az ébrenlét. Ha orvosa volnék, ilyen ülést preskribálnék neki sokat. Tudom, Istenem, olyan karcsú, nyalka legény válnék belőle, akár Komjáthyból, amióta marienbadi vizet iszik diószegivel.
Hanem az Irányi adataira is lesz ám szörnyülködés. ha megtudják az országban, hogy minő barbarus egy nép a francia. Ott az ország első papjának, a párizsi érseknek csak tizennyolcezer forintja van, s ennyiből kell tartani szakácsnét, a kisebb érsekeknek meg nincs több hatezer forintjuknál, és a püspök meg négyezerből kénytelen kijönni. Rettenetes ez! Hát még a szegény kanonokok, rongyos 640 forinttal, míg az egyszerű lelkészek 400 forinttal! Hogy élhetnek meg ennyiből? Hisz nálunk a kanonokok komornyikjainak is háromannyi van, nem is tekintve a mellékes jövedelmeket, s a főpapok százezrekre mennek föl minálunk, és mégis ők panaszkodnak elnyomásról, igazságtalanságról, s fenyegetik a kormányt, hogy elszakad a türelmük fonala.
Mocsáry Lajos alig győzi egy lélegzetvételre elmondani, mi minden az, amit a szentatyák kívánnak. És kívánnak jót is, például a szegényedés meggátlását. Csoda, hogy a deficit megszüntetését is nem vették föl a programjukba. A reakció támadását látja a liberalizmus ellen, mire Göndöcs sztentori hangon közbekiált:
– Kérem, Krisztus a legszabadabb elvű volt.
– Igen ám, de nem követitek – veté oda neki Madarász bátyánk.
Göndöcs megint szót kér szavainak félremagyarázása miatt. Ő nem antiszemita, ő azt akarja, hogy a zsidók emelkedjenek föl mihozzánk, ne mi süllyedjünk őhozzájuk: legyenek jók, nemesek, joviálisok. Ez az, amit ő akar, semmi más.
És azért ellenzi a polgári házasságot.
Jánossy János tisztelendő úr is föláll, és tiltakozik, hogy őt itt palam et publice az antiszemitizmus bélyegével megsüssék, s panaszkodik, hogy a szegény papoknak már alázatosan könyörögni sem szabad.
Vidovich páter ott ül a szélsőbalon. Szépen és okosan beszél, úgyhogy a szélbali kecske is jól lakik, a papi káposzta is megmarad. Különben ellene szavaz Göndöcsnek dacára, hogy frater in Christo ő is.
Prónay Dezső báró és Tisza Kálmán között az ismert 53. § körül támad szóvita. Ez utóbbi nagyon nevezetesnek tartja egyházi kérdések megítélésénél azt, hogy van-e az egyháznak az országon kívül fejedelme vagy nincs.
– Hiszen ez az! Ez az! – gondolja magában Szalay Imre. – A katolikusoknak ott a pápa, a zsidóknak ott a Rothschild. És egyik sem magyar ember.
Most már a kérdés fölötti szavazás következett volna. De Göndöcs újra föláll, s két kezét összetéve könyörög, hogy hallgassák meg. Tudja ő, hogy nincs joga beszélni, de legyen a Ház irgalmas és kegyelmes.
Szilágyi ráhagyja, hogy legyen hát a Ház nagylelkű. De a kegyetlen elnök nem akar tudni róla, s rácsap a házszabályra. De a lárma nagy. A Ház követeli a szavazást arra a kérdésre, hogy meghallgassuk-e Benedeket vagy ne hallgassuk? No, hát szavazzunk erre. És szavaznak. Tarka többség áll föl, hogy no, hát beszéljen Benedek.
Most már az elnök is megadja magát.
– Ha – úgymond – a Ház meghallgatja, hát tessék beszélni. A többség megadhatja a jogot, hogy valaki beszélhessen, de a csendet nem adhatja meg, mert azt a kisebbség is elronthatja, csapván lármát, mint a zivatar.
A kisebbség azonban nem csinál lármát, s Göndöcs Benedek rágyújt. Hiszen ők csak kérnek, könyörögnek. Hát ez reakció? Az isten szent szerelméért! Hát hova menjenek kérni, ha nem ide? Aztán micsoda beszéd az, hogy »nagy vagyonotok van, hát fogjátok be a szátokat«. Igaz, hogy nehány ezer papnak nemigen lehet panasza, ami a testieket illeti, de tizenegy ezer pap nyomorog. Ezek most könyörögnek, és nem is a magok, de nyájaik nevében (Gr. Somssich Imre közbeszól: Ohó, én nem hatalmaztam föl). Nohát, akkor éljen a haza, éljen a magyar!
– Erre aztán igyunk ám egyet, szentatya! Hol a pohár, hadd koccintsunk – hangzik innen-onnan, s miután az ital csak nem érkezik, nincs mit tenni, mint szavazni.
A kérvényi bizottság véleménye mellett mint az erdő áll föl az egész Ház, nehány papot kivéve. Még a gyorsírók is fölállanak.
Következik a Göndöcs Benedek határozati javaslata a reverzálisok iránt.
És föláll az egész Göndöcs Benedek. A többi kollega a pad alá bújik.
Azt hiszem, a dolog inszcenírozva volt. A jó öreget nekibíztatták a kollegái, hogy beszéljen és indítványozzon, és cserbenhagyták. Így akarták alábbszállítani azt a népszerűséget, melyre oly szépecskén kezdett szert tenni a Házban és Házon kívül. A szentatya szent intrikának lett áldozata.
És most jött a tapolcai kérvény a zsidó emancipáció eltörlése iránt, amire a kérvényi bizottság részéről kijelenti Berzeviczy, hogy nix dajcs! Mert nye mozsem! A harmadik emeletről le lehet ugorni, de a harmadik emeletre fölugorni egy kicsit bajos.
De föláll Istóczy, és tart egy nagyszabású beszédet a zsidók által letiport magyar társadalom megmentésére és az ország visszahódítására. Mert az a kérdés: a zsidó legyen-e az úr Magyarországon vagy a magyar? Beszél zsidó vallású zsidókról és keresztelkedett zsidókról, zsidó sógorságba keveredett magyarokról, új arisztokráciáról igen érdekesen, amit a zsidó hirdetéseken hízó sajtó egész terjedelmében fog közölni, s amit mi ennélfogva itt csak fölemlítünk, csak annyit csatolva hozzá, hogy Istóczy határozati javaslatát a zsidó emancipációról szóló törvény revíziója iránt kívüle még nyolcan írták alá.
A végszó jogához tíz aláíró szükséges. Istóczynál egy hiányzik e számból. Hát már nem tudta megfogni a tizediket is valahol?
Dehogynem! Csak nem akarta, mert akkor illett volna a végszóval élni is. De az nem megy olyan könnyen, mert azt rögtönözni kell, nem lehet szépen gondosan átgondolni, leírni és leolvasni. Aki pedig a rögtönző szónoklatban kevésbé jártas, annak okosabb nem rögtönözni, mert még elrontaná, amit megcsinált. Azért nem került elő a tizedik aláíró, azt mondja a rossz világ.
