A T. HÁZBÓL [jan. 30.]
A T. HÁZBÓL [jan. 30.]
– Mire szavazol?
– A kamatmaximumra.
– Mit érsz vele?
– Ez akadályozza meg legjobban az uzsorát.
– Istennyila!? Mondok én nektek valamit, ha egészen meg akarjátok szüntetni az uzsorát. Igazán komolyan akarjátok?
– Hogyne akarnánk?
– Nohát akkor törüljétek el a selyemruhát és kártyázzatok dióra, s mindjárt fölösleges minden törvény az uzsora ellen.
Ez a diakurzus, mondanom sem kell, a büfében történt. Hiszen a »Ház«-ban nem szoktak ilyen velősen beszélni. Ott beleöltöztetik báliruhákba a gondolatukat az emberek, s ha nincsenek gondolataik, nos akkor… felöltöztetik a semmit is.
Prónay Dezső kezdte meg a vitát. Alig hallgatták negyvenen, ötvenen, mert nagyon lassan gyülekeztek ma a képviselő urak.
Még a karzat is üres volt, csak egyetlenegy ember ült a baloldali sarok-karzaton, egy penész hajú, piros orrú, tubákszín felöltőjű ember, aki egy év óta mindennap ott ül nyugalmasan, türelmesen hallgatva prücsköt-bogarat hideg szenvtelen arccal.
A hűséges karzatlátogatót elnevezték »pecsérké«-nek, ami egy olyan meglapult gombafajnak a neve. Gondolom Grisz Náci (csúfnéven Darányi Ignác) nevezte el így, aki ezen ember miatt lett nevezetessé, mivel azt hitte, hogy a »pecsérke« nem eleven ember, hanem valami dekoráció a karzaton.
Hanem pecsérke bizony eleven ember. Szerb Gyurka azt fogta rá, hogy melegedni jár oda. Horváth Gyula kisütötte, hogy bombamerényletet akar elkövetni Tisza ellen. Valóságos mítosz képződött a pecsérke körül, akit mindig elsőnek ereszt be a rendőr a karzatra, s mindig utolsónak csoszog le onnan bús, csüggeteg arccal.
Végre is győzött a kíváncsiság. Két fiatal képviselő elhatározta, hogy szépszerével meginterjúvolja a pecsérkét.
– Uram, ne vegye tolakodásnak, de összebeszéltünk, hogy megkérdezzük, mi érdekli önt olyan nagyon a Ház tanácskozásaiban?
– Semmi, éppen semmi – felelé síri hangon.
– De hát akkor miért van ön itt?
– Oh, hogy miért? – és szomorúan sóhajtott, mintha valami fájó sebét érintették volna.
– Legyen ön bizalommal irántunk…
– Igazán zavarban vagyok, uraim. Önök ismerik a középkor történetét…
– Amennyire, annyira… A Németh Berci adomáiból.
– Nos tehát a középkorban egy-egy fogadást tett valamely lovag, zarándoklás közben…
– Hát aztán?
– Lássák uraim, énnekem is ilyen kedvteléseim vannak. Én fogadást tettem magamban, hogy meg fogom hallgatni Jónás Jánost.
– Lehetetlen!
– Szörnyűség!
– Úgy van, föltettem magamban, hogy nekem hallanom kell Jónás Jánost; hallanom kell minden áron, hogy én addig boldog nem leszek, míg az ő szózatát meg nem hallom… De ne nevessenek, kérem.
– És hogy jutott ez önnek eszébe?
– Úgy, mint a szenvedélyes kártyagibicnek, aki nézi a játékosokat, aztán kiválaszt magának egyet, s azt mondja, no, addig nem megyek haza, míg egyszer ez bele nem megy a zsinórba.
– Fogadja részvétünket, uram. Apropos, sokáig akar ön élni?
– Legalább addig… addig – szólt érzékenyen.
– Mit? És ön ezt legalábbnak nevezi?
*
Szakítsuk meg ezt, ne csapongjunk a lehetetlenségek között, hanem térjünk vissza báró Prónay Dezsőhöz, aki ilyenformán beszél.
Uraim, én lutheránus vagyok, tehát nem vagyok szent. A lutheránus ember, ha a felesége mellett ül, azon keresztül lógatja le hosszú pipaszárát, én is Helfy Ignácon keresztül csipkedem Tisza Kálmánt.
Báró vagyok ugyan, de én nem hiszek a kék vérben. Herman Ottó se hisz. Ha azonban hinne benne, én akkor se hinnék. Különben azért ne bántsuk a kék vért.
Mert éppen az a legszentebb, amiben nem hiszünk.
A lutheránus ember azonfelül tudvalevőleg ballábbal lép fel a fürhéces kocsiba, tehát elfogadom a Komjáthy indítványát.
Sőt a lutheránus ember sárgarépát is hord a dohányzacskójában, minélfogva elfogadom az Apponyi indítványát is.
Báró Prónay után Teleszky szólalt fel. Ha valaki kíváncsi lenne a beszédjére, annak azt a tanácsot adom, hogy ne olvassa el, a szószátyárság mesterművei rendesen a Ház fiskálisaitól kerülnek ki. Ezek olyanok, mint az az egy csepp beoltott himlő az ember organizmusában, amelyről Prónay beszélt, azt mondják nem árt, de nem kellemes.
Valahányszor egy-egy Teleszky-féle alak felszólal, az embernek mindig eszébe jut valamelyik olyan asszony ismerőse, aki hamis vuklikat és nem saját fogakat hord, sőt egyebütt is átkozottul ki van pótolva.
Annál szívesebben hallgatott szónok Herman. Az egyedüli ember, akiben francia verve van, akinek egyénisége felolvad a hangulatban, aki sohase lesz sablónszerű. A minap szép kerek beszédet mondott, ma már rapszodice beszélt. A pillanat uralkodik fölötte és a tárgy is. Azért való ő azon kevesek közül, akik életet adnak a parlamentnek, mert a legnagyobb rész az otthoni gondolkozás gyümölcseit nyújtja át készen összerakva egy kis kosárba, ki kecsesen, ki ügyetlenül ki nonchalance-szal, de azért bizonyos szertartással.
Herman ott bent él a »Ház«-ban, s az impulzust nyomban ott meríti szavaihoz, nem várja míg azok átszűrődnek. Herman a legérdekesebb parlamenti jelenség, kihez e tekintetben Csernátony Lajos kivételével csak Tiszát lehetne tenni, ki szinte ott rögtönöz, ott forr föl, ott hül át, csakhogy egyénisége, fegyelmezett agya annyira uralkodik a benyomásai felett, hogy a közvetlenség üdesége alig-alig csillan ki itt-ott hatalmas és mindég talpraesett rögtönzéseiből.
Már Herman s később Győry Elek beszéde alkalmával kacéran izgett-mozgott, feszelgett Szilágyi Dezső, Pulszky Guszti pedig, mint valami impresszárió sürgött-forgott, rendezkedett.
Dezsőnk szétnézett a karzat szépein is, hogy sokan vannak-e, Guszti a Ház jegyzőjével, Fenyvessyvel értekezett, miből gyanút merítvén Komjáthy, kijött a folyosókra, s így szólt:
– Uraim! Ne menjenek el. Szilágyi Dezső trikóban van!
Igen, igen fel fog lépni. Hanem a dolog ma úgy volt inszcenírozva, hogy meglepetés legyen. Szilágyi Dezső nem iratkozott fel in persona. A derült égből jöjjön a villám. Itt van ez a derék fiú, Fenyvessy… ennek most hasznát lehet venni, hadd iratkozzék fel ő, s mikor magamagát kellene kiáltania, Szilágyit szólítja ki, neki engedi át a szót.
Hanem a taktika paraszthajszál híja, hogy nem ütött ki rosszul Fenyvessyre, mert mikor Szilágyinak szólnia kellett volna, egyszerre csak rémülve látja, hogy Szilágyi sehol sincs.
Nosza rohan a folyosókra, a büfébe, bezörget itt, bezörget ott.
– Hol van, merre van Szilágyi?
– Minek akarod?
– Nagyon sürgős. Nagy baj van. Ha elő nem kerül, nekem kell szólanom.
– Baj is az?
– De baj nekem, mert nincs semmi mondanivalóm. Abszolute nincs.
Végre megkerül Szilágyi, amivel aztán jól járt Fenyvessy, mert nem neki kellett mondani beszédet, jól járt a Ház, mert nem Fenyvessy beszédjét kellett végighallgatni, jól járt Pulszky Guszti, mert a dicsőségből egy rész őt illeti, jól jártak a következő szónokok, mert emiatt holnapra maradtak, s most 24 óráig jobban megrághatják a mondanivalójukat, s végül jól járt Tisza Kálmán is, mert alkalom adódék neki megint egy jó replikát produkálni.
Milyen nagy szerencse hát, hogy Szilágyi Dezsőt sikerült megtalálni Fenyvessynek.
