A T. HÁZBÓL [márc. 2.]
A T. HÁZBÓL [márc. 2.]
Ki van forgatva minden kombináció a sarkából. Nincs már se mennyország, se pokol. Urváry Lajos Hunyady László gróffal ül bizalmas tęte-ŕ-tęte-ben. Vajon miről beszélgethetnek így »maguk«-ban? Csernátony Lajos Jókai Mórral néz farkasszemet, s már próbálja is a folyosón előlegesen a boxírozást. Ez az egy még megmaradt neki az amerikai polgárságából.
Mint mikor az ördög összeönti a mákot és a köleskását, s nincs az a szent, aki kiválogassa aztán belőle, melyik jön a kalácsba, s melyik megy a malomba?…
A megriadott Pauler a beszédében kijelenti, palam et publice, hogy »most« mindenki a meggyőződése szerint szavazhat. A súly a »most«-on van!
Ez az ülés valóságos »kuriózum« volt. Ilyet aztán nem evett még Anglia. Az írói karzat is megtelt (mert itt csakis az ilyen kaviár vonz még), s Apponyi Albert, Grünwald Béla átmentek diskurálni Neményi Ambrussal s Ábrányi Kornéllel, hogy hát azok mondják meg, »mi lesz ebből?«
Mert ehhez nem politika kell, hogy ki lehessen találni; hanem regényírói lelemény.
A mi karzatunkon pedig Visy Imre, az egyetlen népszerű kormánypárti újságíró, képzelte be magát már a jövő parlamentbe, s agitációt fejtett ki a környékbeli szélsők között, hogy ne fogadják el a javaslatot, de csak Szalay Imrét sikerült rávenni, hogy ne szavazzon.
A karzaton szép asszonyok s leányok nézték a rettenetes riadalmat. Az egyik (egy kis barna) szép ibolyacsokrot ejtett le éppen a Csanády beszédje alatt, mely az öreg Plachy Tamás fejére esett.
A jó öreg vagy alszik, vagy faragcsál: ezt az utóbbi szenvedélyét irigyli Göndöcs, mert ő csak alszik.
Mikor a virág lehullott, az öregúr éppen szundikált, s penicilusa mellette hevert.
Felriad, szétnéz: Mi történik itt? Miért nem engedik aludni?
Lánczy Gyula ül tőle nem messze. Az öreg neki nyújtja át az ibolyát hálateljesen: »Te altattál el, téged illet«.
Csanády bácsi bizony már nevezetesség a stílusban. Ha valaha tudtak úgy írni könyvet, hogy abba más magánhangzó az »e« betűn kívül elő nem fordult, ő ma megmutatta, hogy olyan beszédet kanyarított, amelyben nem vala egyetlen »és« sem. Mert az »és« a szavak között az, ami a közös ügy a politikában, kapocs, s a nemzetes úr annyira gyűlöl mindenféle kapcsot, hogy az »és«-t célirányosnak találta vala egészen kiküszöbölni az orációból.
Hanem forgós teringette, meg is tette a hatást keményen, csak úgy dőltek tőle nevettükben jobbra-balra a szomorúképű mamelukok.
Ezalatt a folyosó majdnem egészen néptelen volt, mindenkit érdekelt a csuka fogta róka, róka fogta csuka, varga fogta mind a kettő, jóformán csak az »utolsó előtti sarkantyús csizma« tulajdonosa, Füzesséry Géza ült kint, az is csak azért, mert a foga fáj, de nem, a Kúriára annak sem!
Körülötte Madarász Jenőék szőtték az aranyos plánumokat, hogy miképp lehetne megszabadulni legjobban Tisza Kálmántól?
Hogy miképp? Hát ki kellene kiáltani külön királynak Erdélybe. Hadd menne oda az egész famíliájával. S ebből még az a jó is háramlanék, hogy magával vinné Móricz Pált ceremóniás mesternek. Sőt Ugron Gábor is le lenne rázva így a párt nyakáról egy csapásra!
A szónokok bent egyre daráltak, ki vékonyan, ki vastagon. Hiába kérte őket esengve Baross minden felszólalásnál, hogy tegyék meg édes hazánk jóvoltául azt, ne beszéljenek. Mindent a hazáért, csak hallgatni nem! Mert hallgatni lehetetlen, ha valakinek eszméje van. Horváth Lajos, Kőrösi, Unger, Vidliczkay, Polónyi, Literaty Ödön cserélték ki az eszméiket.
Mikor Polónyi beszélt, valaki megjegyzi a háta mögött:
– Zsíros kálvinista hangja van.
– Hiszen nem kálvinista…
– Még az se? – csodálkozik az előbbi.
Mikor Literaty beszélt, már akkor senki se hallgatott, ki volt fáradva minden fül.
– Jó parlamenti alak ez a Literaty – dicséri egy öregúr, rajta legeltetvén szemeit.
– Jó, de ülve.
Az öreg Péchy, minél jobban közeledett végkifejléséhez a bonyodalom, annál nagyobb zavarban volt. A miniszterelnök, ki még tegnap élénken hangsúlyozta magáról, hogy hiánya érezhető a Házban (ezzel Paulernek akarván akkor sottise-t mondani), ma már azt érezte, hogy ő fölösleges a Házban, mert már a szavazás közeledik.
S ha bent van – olyan a helyzet –, okvetlenül a szélsőballal kell szavaznia amellett, amit nem akar. Mert mennykő dolog az a csapda, amibe belekerül az, aki mindenfelé nyújtogatja a nyakát, oda is, ahová nem kellene.
Oly mulatságos volt ez a mai ülés, hogy nekem, aki mindig a mulatságos oldalait keresem az üléseknek, meg kell hátrálnom, kiszorítottak a komoly oldalaihoz. Megbuktam.
Ha a legtréfásabb oldalát ragadom ki az ülésnek, akkor semmi újat sem írhatok, mert bent van alább a rendes tudósításban, ha pedig újat írok, az okvetlenül mögötte marad a tényeknek humorisztikum tekintetében.
Pauler rövid felszólalása után már olyan élénken hangzottak a »szavazzunk«, hogy Tamássy Béla lemondott a beszélési jogáról, s elkezdődött a szavazás először felállással.
Az ellenzék majdnem egészen felállt, a kormánypártról is mintegy harmincan s köztük a jelenlevő két miniszter, Pauler és Ráday. A derék Ráday úgy nevetett, hogy a hasát fogta. – De igaz is, olyan bolond komédia az!
Mert nem helyeselhető az ellenzéktől sem, hogy csupa ellentmondási viszketegből, csupa »játékosdi«-ból egy olyan javaslatot portál, mely ellen egész hévvel és keserűséggel intézné támadásait, ha igazán akarná a kormány. S ami rossz és kárhozatos, bizonyára az marad akkor is, ha a kormánypárt nem támogatja.
Igaz, hogy a kormány »csíny«-t akart elkövetni a parlamenti méltóság és komolyság ellen, s hogy erkölcsileg is csorbult ezzel, de ok-e ez arra, hogy az ellenzék is játékot űzzön az általa képviselt elvekkel és tendenciákkal?
De azt elmondja talán valahol a cikkíró, én csak arra szorítkozom, hogy a többség nem volt kivehető felállás útján, hát a szakaszonkénti olvasás vette kezdetét, mint mindig, most is baloldalról, hogy addig jobboldaliak jöhessenek be.
Nagy zsibongás s lárma közt olvasták meg a jegyzők legelőbb is az ellenzéki voksokat, melyek most »igen«-ek voltak. A Hegedüs Sándor tegnapi »nem«-je jó kamatokat hajtott azóta, százhat igenlőt olvastak össze a jegyzők. Százhat igen egy nemért:
– Miénk a többség! – kiálták diadalittasan a szélső padokon.
– Precarius – vélte Csanády s mások. – Kérjünk névszerinti szavazást!
– Helyes, legyen hát névszerinti.
S beadták aláírva a név szerinti szavazás iránt a kérelmet.
Eközben megolvassák a nemmel szavazókat is.
Mindenkiben elhül a vér: csak száznégy. Az elszörnyülködés fölszisszenése balról. »Bolondot cselekedtünk«. El volt hamarkodva. Minek kértük a névszerintit? Ilyen a szegény ember, még ha beüt is neki a szerencse, maga kergeti el magától!…
S látni kellett volna elborulni ez arcokat, hogy egyszer győztek életükben, de ezt se élvezhették egy félpercig sem, mert már a győzelmet időközben elgaloppírozták.
Ami valószínű is. Mert a jobboldali ajtókon csupa friss emberek kezdtek szállingózni. Ideát pedig nem jött be senki, csak Németh Berci, akit az ebédje mellől zavartak fel s aki azzal a mondással rontott be: »Nem szeretem ezt a másodszori lencsét«.
Hanem az arcok egyszerre újra kiderültek, mikor valaki kitalálta, hogy »ne tessék siránkozni«. »Mikor többségben voltunk is, kisebbségben voltunk, mert a száznégy szavazathoz még oda nem voltak olvasva a jegyzők, előadók sat, sat. az elnök.«
Már ez más! Akkor hát szerencse föl! Kihúzatott az »M« betű. Az M betű a Memento mori. Megbukott a javaslat. Öt szavazat temette el. Pihenjenek békében a porai! Ámen.
