A T. HÁZBÓL [márc. 6.]
A T. HÁZBÓL [márc. 6.]
Erre a vitára fáj már a foga régen sokaknak. Egyrészt azért, mert most lehet majd csak igazán kiporolni a Trefort őexcellenciája kabátját, amint igaz is, hogy nagyon poros már; másrészt, mert ennél a javaslatnál esik a legkényelmesebben hazabeszélni, éspedig először azért, mert mindenki tud ahhoz abból, amit ő még nem tanult, hogy mit és hogy kellene tanítani a középiskolákban, másodszor pedig azért mert a választásoknál tiszteletes és kántor uraimék viszik be a voksok nagy részét, s őkegyelmeik – amilyen bolondos fantaszták – az ország összes ügyeiből (nem kell azoknak vasúti koncesszió!) a nevelés iránt érdeklődnek a legjobban. Pedig hát ostobaság az egész! Az összes nevelésnek ebből az egy sorból kellene állnia fel az egyetemig, hogy: »Tiszteljétek az urat és fizessétek az adót!«
Hanem azért mégis huszonegy ember iratkozott fel innen is, onnan is huszonegy (valóságos huszonegyezés!), s ha ez a negyvenkét ember annyit fog beszélni, mint az eddigi négy, úgy szépen kitavaszodik addig, míg »punktum«-ot csinálnak.
A mai hosszú beszédekhez legalább az az egy szerencse volt mégis, hogy igen mulatságos közbeszólók akadtak; Csanády, Madarász József és kivált Thaly Kálmán, e három úr volt szíves fűszerezni az előadásokat. Úgy, hogy azok úgyszólván dialógi magaslatra emelkedének.
E közbeszólások voltak kétségkívül a sáfrány. Thaly azt mondta a kultuszminiszterre, hogy »Trefort bíbornok!« (Hentaller azon tűnődött egész nap, hogy ugyan sértés-e ez?), Madarász azt mondta Kovács Albertre, hogy »kálvinista jezsuita« (Apponyi Albert törte rajta eszét, vajon hogy dicséret-e ez?).
Nem tudom biz én aztán, miben állapodtak meg!
Annyi azonban bizonyos, hogy Szathmáry Gyurié a nap oroszlánrésze. (Irigyelte is tőle P. Szathmáry Károly.) Ez ugyan nem oláhosodott el, mint a többi földiei, sőt még el sem trefortosodott. Szomorú képét adta a közművelődés állapotainak Magyarországon, színekkel is ecsetelve azokat. A jobboldalon többen lesütötték a fejeiket (Nomina sunt odiosa), mert talán magukra vették.
Szathmáry Györgyöt eddig úgy ösmerték a Házban, hogy alkalmasint Szathmáry Károlynak az öccse.
Ma azt kérdezi Gromon Odescalchytól:
– Ki ez a Szathmáry György? Igazán jól beszél.
– Hát ez bizony – mondja Odescalchy –, nyilván a Szathmáry Károly édesapja.
Egyébiránt szűz beszéd volt (s bár még eddig nem jelent meg) mindjárt nyomtatva lehetett olvasni a »Nemzet« emberei: Hegedüs Sándor, Visy Imre, Berzeviczy és Beksics arcán, kik a folyosókon örvendezének ezen szerencsés szülési eset fölött.
Szathmáry Gyuri után Trefort beszélt, mialatt Tisza megelégedetten, édesdeden pihent tövises székén félszenderben ekképpen gondolkozván:
»Milyen jó, hogy végre van mégis egy olyan javaslat, amelyről azt hiszik a kollégáim, hogy én nem értek hozzá. S békében hagynak. Pedig ha tudnák, hogy nem is annyira azért beszélek váltig én, mert értek valamihez… Oh, édes istenem… éppen megfordítva, azért beszélek, mert ők nem értenek semmihez.«
Ezen »öngondolkozási lelki monológ« hiteles szövegéért jótállva, átmehetek Herman Ottóhoz. (Át ám, de csak óra múlva!). Mindegy; töröljük ki ezt az egy órát a múltak jegyzőkönyvéből (Biztosítom önöket, hogy nem veszít vele a jövő), s legyünk mindjárt Hermannál.
Mert Hermané az első lövés a javaslatra: öt lépésről.
Herman talált, mert golyója éppen a Trefort jobb karját súrolta volna, ha volna neki jobb karja. A papoknál hagyja: azok használják nyúllábnak. (Hogy mire használtatik a nyúlláb, írja meg nálamnál keményebb szívű ember).
De hiszen a szónokok beszéde benne lesz reggel a lapokban (ha nagy kéziratszükség van, ez esetben még tán a Kovács Alberté is) – hát mit vesződjünk mi a beszédekkel, amit mondtak, azt már úgyse kaparja ki onnan egy macska sem – jobb nekünk, ha szétnézünk egy kicsit, s aztán felvesszük az oberrokkot, s kimegyünk sétálni, ott künn legalább napfény van… itt benn pedig van örökös árnyék.
No, hát tekintsünk szét… mert nem tréfa dolog ez, amit látunk (eltekintve Horváth Boldizsár kegyelmes uramtól, aki ritka vendég itt). De ne gondolják, hogy talán a sisakban született Bausznern Guidót akarom megmutatni csodának vagy Gusbeth Kristófot, nem ők, hanem az tetszett meg nekem, hogy míg idelent milyen szörnyű lankadtan, álmosan tanácskozik a tisztelt ország, addig ott fönn a kakasülőn vidáman zsibong a tekintetes vármegye.
Tán nem is kell mondanom, hogy melyik. Hát persze hogy a derék Csanád. Jó Pozsonyi Ferenc uramról szinte az izzadság csurog, úgy elmagyarázza őkegyelmeiknek, hogy azok a nagy uraságok odalenn, az a vékony ott, meg az a vastag is amott, neki a pertu pajtásai. Hanem micsoda gyenge diéta ez most! Jézus Mária, mennyi fel nem nőtt gyermek köztük! A felét sem ismeri. Hanem azért vannak még… igenis vannak még oszlopok odalenn… ama őszhajú például, meg az a köpcös túlnan… No, nem kell félni, atyafiak. Megye ez még… és az is lesz, ha én mondom… én pedig mondom. Mert igenis vannak még »oszlopok«…
Szegény Pozsonyi Ferenc bátyámuram, igenis vannak még oszlopok, felülről (ti. a kakasülőn felülről) izmosak, hanem lentről nézve bizony papirosból vagynak azok.
Lőttek már annak a tekintetes municípiumnak!
