A T. HÁZBÓL [márc. 7.]
A T. HÁZBÓL [márc. 7.]
A második nap!
Mint mikor egy anyának négy-öt gyermeke van, aztán különböző természetű ugyan valamennyi, de azért mégis mind egymásra ütött, ahhoz hasonlít egy ilyen vita. A mai szónokok ugyanazt mondják el, mint a tegnapiak, de azért ők szentül hiszik, hogy mást mondtak, és köteles elhinni minden ember. De még ez nem volna baj. Hanem a holnapi holnaputáni és azutáni orátoroktól is mindig ezeket kell hallgatnunk fölújítva, megpaprikázva, fölmelegítve, elsózva, hidegen, melegen, cukorral és borssal, garnírunggal, mustárral (amit a megbénult szónokok lábára kötnek), tormával, amit az ájuldozók orra alá reszelnek… No, már nem irigylendő mulatság biz ez!
Ma különben csehül kezdődött az ülés, egy szász kezdte. Nevére nézve Gull József, foglalkozására nézve lutheránus.
Az összes szászok nevében beszélt, de oly nagy kínnal szülte meg beszédét, mintha legalább is az egész Európa keservének és panaszának az ő száján kellett volna kijönnie.
Beszédjét legjobban jellemzi az, hogy csak éppen Trefort miniszternek tetszett, az mondogatta váltig a szomszédjainak: »Szépen beszél… jól beszél«.
Maguk a szászok nem voltak megelégedve vele, mert uti figura docet, még Wolff uram is felszólalt ráadásul, amit netán Gull elfelejtett volna elmondani.
De vagy Gull se felejtett el semmit, vagy Wolff is elfelejtette az okosabb szempontokat elősorolni. Tertium nou datur.
Hanem mégis Wolff volt akaratlanul a fő indító oka, hogy az ellenzék egyik nagy matadora, a mi kedves József bátyánk, Madarász, egy jelös elmésséget fundálhasson ki egy hét óta pihenő agyvelejében, mely elmésséggel megbiztatta vala selyma módon az érkező képviselőket a folyosón:
– Győzünk! Trefortnak vége van!
– Hogyhogy?
– Kétszáz képviselő beszélt már a javaslat ellen. No, ugye biztos többség?
S a későn érkezők – mert azok többnyire nehéz fejjel vannak a hosszabb alvástól – csak ritkán találták ki, hogy Madarász bácsi nem hazudik, de mégse mond igazat, mert kissé »z«-nek ejti ki az »sz«-t.
Ő pedig olyan jót nevetett aztán ezen az ő kapitális tréfáján, hogy a könnyei is kicsordultak, s csendesen alápergének tisztára kikefélt kék zekéjén.
Különben pedig hagyjuk el Wolffot (de már ennél sokkal többet érnek az én saját külön Farkasaim!), s menjünk át kurucabb atmoszférába. Thaly Kálmán beszél.
Hajh Rákóczi, Bercsényi és Nagy Imre! Ha most látnátok őt szavalni, mennydörögni, bizony többre becsülnétek Körösmezey Gusztit!
Thaly rituális célból beszélt, de azért argumentumait a Rákócziak korából vette, Heister, Garaffa, Basta uramékkal példálózván.
De ezek a kísértetek csak nevetésre indították a mamelukokat, annak jeléül, hogy ők semmitől sem tartanak, semmitől sem félnek, csak Tisza Kálmántól.
Trefort se volt izgatott, olyan nyugodtan hallgatta a legerősebb kifejezéseket, mintha csak hájjal kenegetnék, csupán Göndöcs vette zokon, hogy mindig a protestantizmussal hajigálkózik a katolikus papság ellen, s mikor elvégezte a beszédét, pedig nem egyhamar végezte el – addig egészen Debrecenben volt az eleje –, Göndöcs hozzálépett s így szólt:
– Nincs igazad, kérlek. Mi katolikus papok is szeretjük a szabad mozgást…
– Megengedem – mondá Thaly gyanúsító nevetéssel –, mert azzal jó az!
Göndöcs elpirult, s ájtatosan emelte a szemeit Bölöny Józsira, aki mint szakértő, bizony szinte Thalynak bólintgatott igazat.
