A T. HÁZBÓL [márc. 8.]
A T. HÁZBÓL [márc. 8.]
Igazán vannak drámai helyzetek!
Micsoda borzasztó pech az, hogy az öreg Hegedüs László bácsi, aki egy esztendő óta lesi ezt a javaslatot azért, hogy hozzászóljon (és tudna is hozzászólni higgadtan), ilyenkor betegszik meg, de azért a paplan alul is figyelemmel kíséri a vitát. A jó vitéz Herman Ottó viszi el neki mindennap a hírét, ki mit és hogyan beszélt.
Az első nap után azt mondta.
– Te, Ottó, hogy tud az a Kovács Albert ilyeneket beszélni?
– Hát, kedves bátyám – mondja Ottó –, ha az ember belekezd valami dikcióba, én is, te is, az orrunk után megyünk; hát persze egyenes úton érünk, ahova érünk. De látod ez a szegény Kovács Albert, ha ez is az orra után indul, hova érhet ez? Hiszen talán tudod, milyen jobbra-görbe az orrocskája…
Ebben aztán megvigasztalódott Hegedüs László nagy mosolyogva.
A tegnapi gyűlés után is beállított hozzá Herman Ottó.
– No, hát mi újság?
– Semmi.
– Senki se beszélt?
– Senki.
– Hát mért? Nem volt meg az ülés?
– De bizony megvolt.
– De hát akkor?
– Bombáztak, bátyám… a szászok bombáztak. Majd belesiketültem.
– Te, Ottó! – szólt ekkor Hegedüs László ünnepélyes arccal félkönyökére emelkedve. Hagyjunk fel a tréfás diskurzussal! Mondd meg nekem kik vannak még feliratkozva?
Herman elősorolta a neveket.
– Te, Ottó! Nekem vízióim vannak. De csukd be jól az ajtót,
Aztán halkan súgta a fülébe:
– Én attól félek, öcsém, hogy ez a Mészáros Nándor a döntő pillanatban »eláll«.
Herman arcán összecsoportosultak a ráncok, s aggodalomteljesen rebegé:
– Nem lehetetlen!
De azt akarta mondani, hogy »Bizonyosan!«
Ezen auspiciumok mellett virradt meg a mai nap, pergett le a mai ülés eleje.
Rakovszky István nyitotta meg a vitát. Beszédjének az akart lenni a poénje, hogy megleckéztesse egy kicsit Wolffot és Thalyt. Egyébként is inkább polemikus természetű beszéd volt. Pista úr csipkedett mindenfelé, jól rosszul, ahogy jött.
De okosan tette, mert ilyen szónoktól csakis ez az érdekes. Olyanszerű már ezen stádiumban a vita, mint a kriegsparthie a kuglin. Senki sem kívánja az egyenes biztos dobásokat… amikor előlről üti le valaki a királyt. Szabad már vándlizni is. Sőt még mulatságosabb ha úgy oldalvást vagy hátulról hullnak a bábuk.
Rakovszky pedig határozottan csak »vándlista«, hanem meg kell adni, hogy néha igen jól teszi fel a golyót, habár az is megesik, hogy gyengeségében ki sem ér.
…Tisza Kálmán pedig ezalatt folyton jegyzett… ceruzája rakta az ákumbákumot a kiterített fehér árkusra.
A folyosón mozgásba jött a párbaj-intéző egyesület minden tagja, lótás-futás, sugdosás a fülkékben, az oszlopok mögött. Szerep mindenkinek jut. Egyiknek pisztolyai vannak, azt ad kölcsön, a másiknak el kell szaladni az orvosért. A szekundánsok megbeszélik a legközelebbi teendőket. Minden bolond ember láthatja ebből, hogy párbaj készül, csak azt nem lehet tudni, hány.
A mágnás képviselők foglalják el a büfét; nekik nem kell a javaslat, csináljanak vele, amit akarnak a lateinerek! A nevelés csak nekik való!
Hanem a karzatot egyszer nem ülte annyi szép hölgy, mint ma. Talán Hoitsy fog beszélni? Kutatom az okát, töröm a fejemet rajta, de a föllépő szónokokban sehogy sem bírom felfedezni a csalétket.
No, de végre sor kerül Mészárosra. Nem áll biz az el, eszeágában sincs.
Megfogja a padot, görcsösen markolja meg az egyik kezével, hogy el ne essék, mert nem bolondság szűznek lenni, a tréma, a lámpaláz meglátszik a hangján, a mozgásán pedig a félénkség.
Elrecitálja a beszédét olyan oskolásfiú formájára (no lám, mégis látszik, hogy látogatta az iskolákat, már ti. főtan-felügyelő korában). A szolga egy poharat tesz a háta mögé. Hányja-veti magát, amíg beszél, ágál, hadonász. Az egész Ház feszült várakozásban van, hogy a poharat bizonyosan lelöki beszéd közben, s ennélfogva csattanni fog valami.
De nem csattant. Elmúlt ez a keserű pohár nemzetes Bakay Nándor uramról, aki nem szeretné, hogy a szegedi első kerület képviselője legyen a második a két szegedi követ közül.
Pedig ha a beszéd nem volt is szónoklati remek (mert istenuccse nem volt), az iránya igen helyes, s meglehetős objektíve forgatta meg a javaslatot, mint a pecsenyét a tűz körül, megmutogatván a jó és rossz oldalát is. Végre pedig, mint a jó mészáros, nem oda vágott, ahová nézett: a katolikus autonomiát követelte.
Trefort szájában egy apró ceruza volt, mindjárt lenyelte csodálkozásában.
E leírt viszontagságok után kiütött a vallási háború. De nem tréfálok, mert ez már komolyan az.
Mocsáry Lajos már megőszült, s eddig mindig liberális ember volt és magasabb szemponton álló, hogy azt ne mondjuk, államférfiúi gondolkozást tanusított.
És hát megeshetik… mert lám Apafi Mihály uram őnagysága hatvanöt éves korában lett szerelmes egyik udvari cselédjébe, s el akarta feleségül venni.
Miért ne történhetnék meg Mocsáryval is egy nagy visszamenetel?
Úgy bizony, nekidurálta magát, s lepipált minden felekezetet, különösen a katolikusokat. Hiszen úgyis eleget hatalmaskodtak a reformáció alatt, dukálna már, hogy most mi kálvinisták kerekedjünk felülre.
Mi volt a szándéka Mocsárynak? Nem tudni. Híressé akart lenni? De hiszen az már volt!
Vagy hogy az öregsége hitbuzgóvá, bibliássá (hm! Hol van, merre van most Bibliás Kiss János?) tette, s a kálvinistaságban találja az egyedüli üdvözítő vallást?
Az a kijelentése, hogy jó hazafiak csak a protestánsok lehetnek, nagy szenzációt tett. A kedélyek ingerültek kezdtek lenni. Az emberek összenéztek.
– Tegnap Thaly, ma Mocsáry, mi akar ebből lenni?
A katolikusok összeverődtek csoportokba, s az ellenmondások úgy zuhogtak a Mocsáry fejére, mint a zápor. Göndöcs ijedten forgatta szemeit, Latinovics zordonan nézett maga elé, Bende Imre imádkozott, Tisza pedig jegyezett… egyre jegyezett.
– Vallásháború! – dörmögtek az emberek. – A zsidók ellen kezdtük, most a katolikusok és a protestánsok közt fog kitörni!
– Merre van Prónay Dezső? Neki kellene felszólalni, ha Mocsáry elhagyja. Hadd hallanók a lutheránusokat is!
– Csakhogy Mocsáry nem hagyja el…
Pedig már unni kezdik, kivált a felekezet nélküli közönyösek, kik a folyosóra törekednek.
– Mégis botrány!
– A XIX-ik században.
– Felelni kell rá keményen.
– Okvetlenül.
– Majd megfelel mindjárt Tisza Kálmán.
– Hiszen ő is csak kálvinista.
– Igen, de még mellékesen okos ember is.
– Hát persze, s ez is csak valami!
És csakugyan Tisza állott fel, s elkezdte mosni Mocsáryt.
Ez úgy hatott, mint az ellenméreg. Mondták is mindjárt a katolikusok.
– Most már nem veszedelmes a vallási harc, ha csak kálvinisták közt folyik. Belőlünk nem eshetik el senki.
És igazán nem is esett el. A katolikusok legalább idáig egészen jól viselték magukat. A lutheránusoknak pedig volt eszük, hogy ne áruljanak el semmit a vélekedéseikből. A kálvinistáké a blamázs; azok közt is akadt azonban, aki megváltotta őket a szégyenkezéstől.
Tisza nem annyira beszédet mondott, mint inkább krokikat. Apró rapszódikus megjegyzéseket azon sorrend szerint, amint a slágvortokat megpillantotta a jegyzékén. A megjegyzések okosak voltak de a poénok, az epigrammai élek igen kopottak, például ilyenformák: »én a felnőttek oktatására nem vállalkozom« stb., de hatottak, roppant hatottak.
Úgy tett ma őexcellenciája mint egy-egy nagy szavalóművész a néma csendben, az érdekfeszítő figyelemben (minő már Deák óta nem volt egy hosszabb beszéd alatt) minden strófa után megállott, egy nyughelyet tartva, ott ahol nevetni vagy helyeselni kellett. Többé-kevésbé, inkább többé elsült neki minden strófa.
A beszéd után a miniszterek hozzájárultak, még Szapáry is (aki pedig tartja magát legalább is olyan embernek, mint Bismarck és Necker együtt) gratulálni, s ő elmondhatta valóban:
»Az én erőm ezeknek a gyengeségében vagyon. Menjetek cselédeim! Hajoljatok meg Mocsáry és Thaly előtt!«
*
A gyűlés után Herman ismét elvitte a mai tárgyalások hírét a beteg Hegedüsnek.
– Mi történt?
– Agyonütötték a kálvinistákat.
– Hála istennek! Köztük van-e Tisza is?
– Köztük… de úgy, hogy ő ütötte agyon a többit.
– Te, Ottó… Nézd meg csak kérlek a pulzusomat. Nem vagyok én hagymázban? Vagy hogy te beszélsz félre!
