A TISZTELT HÁZBÓL [jan. 25.]
A TISZTELT HÁZBÓL [jan. 25.]
Egy gondolat bánt engemet…
Egy gondolat. Az, amely Hamletet foglalkoztatá: van-e másvilág? És mi van a másvilágon a halál után.
Kell lenni másvilágnak. Hívő lelkek szent sejtelme nem lehet hiú ábránd, üres fantazmagória.
Van másvilág, kétségtelen. Azzal a hatodik érzékkel, melyet nem határol körül a fiziológia, nem ismer az anatómia, azzal a hatodik érzékkel érezzük föl, hogy van.
És fölérezzük azt is, hogy az valóban olyan, aminőnek a vallási mítosz festi. A bűn bűnhődése, az erény jutalma pontosan bekövetkezik a halál után, a gazdag szegény lesz a másvilágon, a szolga lesz király, és a király szolgál neki. A földi életben megzavart erkölcsi egyensúly helyreáll a halál után, boldog lesz, aki szenvedett, s üldözővé válik az üldözött.
Így hozza ezt magával az igazság örök törvénye, nem lehet az másként. Az nem lehet, hogy minden létnek zárköve legyen a sírgödör.
És hogy ez így van, annak bebizonyításáért nem is szükség felhatolnunk a hatodik égbe, ahol a jók megjutalmaztatnak, és a gonoszok elveszik büntetésüket. Mert már itt a földön kész rá a dönthetetlen bizonyíték.
Íme országszerte folynak a vadászatok. Csahos, kopó űzi a puskacső elé a szegény tapsifülest. Menekülne a nyomorult, de két ellenség fogja közre. Elbújna, de az átkozott kutya, lát az még az orrával is. Ha el nem fogja a kopó, a vadász golyója teríti le, s a nyúl tragédiája kész.
Mit vétett a szegény annak az ádáz ebnek, hogy úgy üldözi? Mi okot szolgáltatott rá, hogy ellensége, átka, halálba kergetője legyen? Ugyan mit vétett volna az a jámbor, félénk állat, mikor még a szemét lehunyni sincs elég bátorsága.
És a kutya mégis üldözi. Ösztönből, öntudatlanul, más ok nélkül, mit tudja ő, miért? De üldözi. Ez az élet, vagy ahogy a francia még jobban mondja: c’est la guerre.
A nyúl elesik, a nyulat megesszük. De a kutyára is eljő az ebek harmincadja, az sem él örökké. Csak az a különbség, hogy őt nem eszik meg. Különben mind a kettő földi életének határa lesz a halál. A két ellenség egy sorsra jut.
S azt hinné az ember, hogy a sír mindent elfedez, a halál mindent kiengesztel.
De nem addig van az! A halál után is van még létel, mondja a teológia és igaza van. Kezdődik a másik létel, a halálon túli, ahol ugyanaz a processzus kezdődik, ami a halál előtt, csakhogy most már megfordítva.
A régi viszály, mely a kutyát a nyúl ellenségévé tevé, fölveszi megint a fonalat túl a síron. A nyúl lelkének porhüvelye elenyészett úri asztalon, a kutya lelkének porhüvelyét varjúk-hollók ételének dobta oda a pecér.
De mi lett a nemesebb, a maradandóbb részből: a porhüvely hüvelyéből?
Mi? Hát nyúlbőr és kutyabőr.
S valamint a kutya ellensége és üldözője volt életében a nyúlnak, azonképpen a halál után is ellensége a kutyabőr a nyúlbőrnek et vica versa.
De most már itt fölmerül egy kérdés.
Azt, hogy az életben a kutya volt üldözője a nyúlnak és nem megfordítva, tudja még Lázár Lajos is. Azt azonban, hogy a két ellenség halála után a kutyabőr-e az üldözője a nyúlbőrnek, avagy a nyúlbőr az üldözője a kutyabőrnek: az még kontroverz kérdés.
S azon álláspont szerint, melyet e kérdésben elfoglal, oszlik az emberiség szemitákra és antiszemitákra.
Ez idő szerint erősebb az álláspontja azoknak, akik azt vallják, hogy igenis, a síron túli visszatorlás törvénye valósul itt, az üldözöttből lett az üldöző. És ezt erősítik azzal a tapasztalati elmélettel, hogy a nyúlbőr irtóztató módon pusztítja a kutyabőrt országszerte; arra azonban, hogy kutyabőr csak egyetlenegy szál nyúlbőrt is elpusztított volna, még nem fordult elő soha eset. Ellenkezőleg, még szaporítja.
Erről tenni kell, ez a meggyőződés.
És e meggyőződés az oka annak, hogy a magyar törvényhozásban és a magyar társadalomban most oly vehemens zsidó-vita folyik.
Szombaton kezdtük, közben pihentünk, nem akarván fegyverzörejjel profanálni a vasárnap szentségét. Hétfőn újra fölvettük és folytattuk oly dühösen, hogy csak az ülés vége felé kezdtünk belemelegedni még istenigazában, úgyhogy Tisza Neptun elérkezettnek látta az időt előállani a rettentő fenyegetéssel, mondván:
– Máskor húsz perc alatt elintéz a t. Ház hetvenkilenc kérvényt. Most két nap alatt sem bír elbánni egy szál petícióval. Jól van. Folytassuk hát holnap is. Azt azonban megmondom, hogy holnap befejezzétek, mert Szent Péchy Tamás uccse, rátok csukatom a kaput, s nem kaptok sem ennyi, sem innya, amíg vége nem lesz, ha mindjárt öreg estig kellene is itt gyönyörködnünk egymás ábrázatában!
Tisza nyilván arra számított, hogy ki nem állhatjuk egymást. Hát azért is megmutattuk neki, mekkora közöttünk az atyafiságos szeretet. A keddi ülésen is kihúztuk a zsidóbőrt egész két óráig, s a honatyák hangulata egész azon szerinti volt, hogy itt maradunk estig, mely célból az előrelátóbbak már odahaza megrakták a zsebeiket tepertős pogácsával.
Tisza Kálmán csak akkor ámult el, s most már rajta volt a sor megijedni a saját fenyegetésétől. Eszébe jutott, hogy még aznap nem reggelizett (Kármán Lajoshoz készült ebédre), s látni való volt, hogyha a hallott beszédeken kívül nem szed magába egyebet, estére az elnök csak a bőrivel számol be őfelsége a királynak, mint a kutyabőr- és nyúlbőr-háború szomorú áldozatával.
Azért hát most már ő fogta könyörgőre a dolgot, hogy »hát édes atyámfiai, kötnénk talán békét szombatig, amikor aztán újult erővel vehetjük föl a hadakozást. Ezt annál inkább kérem, mivel nem is lesz az voltaképpi béke, sőt még fegyverszünet sem igazi, az uzsoráról leendvén szó, amit minden ember kedve szerint használhat föl a hecc folytatására, ha van esze.«
Ebben aztán megnyugodott a tisztelt Ház a tegnapi napon, melyre nem közönséges megelégedéssel tekinthetett vissza, nem kisebb emberek levén a mulattatói, mint Mocsáry, Irányi, Verhovay, Jókai, Ónody, Herman Ottó, Tisza. (Szalay Imrét föl nem említem itt a nagyok között, hadd egye a méreg.)
Olyan szép ülés volt ez a tegnapi, hogy noha végighallgattam az egészet, ma az újságokból megint elolvastam az egészet, és bosszankodtam, hogy azok a fránya gyorsírók nem jegyeztek föl minden nevezetes momentumot. Az Irányi–Istóczy-féle rencontre sem egészen úgy volt, ahogy előadják – no, de nem kívánok most már több háborúságot okozni –, hát csak fiat piscis.
De azt már mégse hagyhatom szó nélkül, hogy mikor a zsidóveszedelem ellen Jókai azt javasolta:
– »Állítsunk minden községben takarékpénztárakat« –,
egy hang a szélsőbalon közbekiáltott:
– Hisz megadóztatják azt is, ami már van –, s amikor Jókai folytatá:
– »és állítsunk iskolákat« –, ugyanaz a hang megint közbekiáltott:
– Azt is megadóztatják!
Meg azt, ha így haladunk, még az ispotályt is.
És mikor Tisza Kálmán azt magyarázta, hogy a zsidóemancipáció nem zsidókérdés, de jogegyenlőségi, jó egyetértési kérdés, »kell uzsora-törvény, de nem zsidó uzsora-törvény, kell honosítási törvény, de nem zsidó-telepítési törvény, kell korcsma-törvény, de nem zsidó korcsma-törvény«, – a szélsőbalról megint belekiált egy hang:
– És kell polgári házassági törvény, de nem zsidó polgári házassági törvény, amilyet ti. a kormány beadott.
Egyébiránt Tiszának e beszéde alatt tanultam meg egy szónoki fogást. Kiss Berti figyelmeztetett rá:
– Az a forsza ennek a Tiszának, hogy kotyog, kotyog, addig kotyog, míg valahol aztán mégis csak kiüt a helyeslés, s akkor leül.
Ugyanez ülésben Szalay Imre (ejnye, mégse lehet elkerülni a kis gonoszt) előállt azzal a forró óhajtásával:
– Csak egy akkora kis zsidót mutassanak, mint a kisujjom, aki tett valamit a szabadságért.
– Hát Kohn Náthán? – veté oda Meszlényi.
– Hát mit tett az a Kohn Nátán? – kérdé aztán Szalay, mikor a beszédét befejezte.
– Mit? Hát te azt se tudod? Nagyot tett barátom, nagyot: meggazdagodott.
Ez mind tegnap történt. Ma aztán a tisztelt Ház uzsoráskodni méltóztatott. Nem vonható kétségbe, hogy aki e népszerű kérdésben elsüt egy beszédet, annak jövőre is biztos lesz a mandátuma. Az pedig elég tisztességes, akarom mondani, elég tisztességtelen uzsorakamat attól a kis tudománytól. Ezer percent legalább.
Kőrösi Sándor debreceni juris professzor tartott prelekciót a felnőtteknek abból a tudományból, hogy »60 krajcár egy forint«. (Így volt az ő idejében, mikor még sájniban beszéltünk, s egy kongó garasért adtak egy véka szilvát.) Érdekes új adomákat hozott elő a régi görögök, antik rómaiak korából, de elfelejté megjegyezni, hogy a nemes Cato nem irtózott a magas kamattól, ami különben még nem uzsora, amint azt ő szépen kifejté, s amely értelmezés szerint vagyon egybeszerkesztődve a törvényjavaslat is.
Ugron Gábor csak hallgatja a tanulságos oktatást, mereszti szemét a katedrára, holottan a bölcsesség forrása fortyog, s egyszer egész mal ŕ propos azt mondja Apponyinak:
– Azt kérdik a bekísért jogásztúl a polícián, hogy volt-e már büntetve. »Hogyne – mondá –, egy egész óráig kellett hallgatnom Pulszky Gusztit az észjogból.«
No, én nem tudom, mi itt az összefüggés e közt és a Kőrösi bátyánk előadása között, elég az ahhoz, hogy az előadás olyan nála, amelytől hamarabb kifárad a tanár úrnak a lába, mint a feje, mert beszéde közben a Ház engedelmével kétszer is leült, és úgy folytatta megint egy darabig.
Komjáthy Béla nem olyan gömbölyű már, mint még csak egy évvel is ezelőtt – ezt a fiút emészti valami –, de azért mégis úgy gurult neki Paulernek, mint egy ágyúgolyóbis. Jó, hogy Tisza tartja a veres szék karját, mert bizony fölborulhatott volna.
Ezután következett az Istóczy–Irányi-affér ünnepélyes komplanálása írásból leolvasott manifesztumok szerint, ami teljes ünnepélyességgel ment végbe, s nem lett nevetségessé, mint a halálos párbajok, melyeknek a végén mind a két fél ahelyett, hogy meghalna, újra éled.
Majd Darányi kezdett eleinte más malomban darálnyi; de aztán olyan okosan beszélt, hogy senki se nézte volna ki Náciból. Pompás dolgokat mondott, Szilágyi Dezső egész belesárgult az irigykedésbe.
Ennél okosabbat ma úgyse remélvén hallani, haza »haladtatott általunk« – mint Csernátony mondaná – attól tartván, hogy váltóról levén szó, mára talál beütni a tegnap elmaradt ülési prolongáció.
