NEM EGÉSZEN A T. HÁZBÓL [febr. 24.]
NEM EGÉSZEN A T. HÁZBÓL [febr. 24.]
Egy kicsit tovább voltunk a Macskában a szokottnál. Pedig »a t. Házból« írója a »Pesti Hírlap«-tól megüzente, hogy pénteki nap lévén fogadás következtében nem eszik zsírosat, s nem jár semmiféle mulatságba, hát nem fog elmenni a »Ház«-ba se: karcoljam le én az ülést.
Hát jól van, mondok s meghagytam az inasomnak, hogy reggel tízre okvetlenül keltsen fel. Ha pedig bele találnám vágni a csizmámat (mert szélsőbaloldalinak választatván meg, csizmában járok és nem cipőben), ne vegye tekintetbe, hanem csak öntsön rám egy pohár friss vizet, úgyis mindig a szárazság ellen panaszkodnak a kerületemben, amelyet képviselek.
Hát reggel csakugyan fölébresztett az inasom.
– Hopp, hó. Ki az? Mi az?
– Tessék felkelni, képviselő úr! – mondja.
– Az öregapád képviselő – hörgöm sértődve, s befordultam a másik oldalra. Éppen úgy, mint a politikában, mert mint már mondtam, szélsőbalinak választottak, de én felcsaptam mameluknak. Éppen arról álmodtam, hogy volkssänger vagyok, s a kis »Mariczl«-val duettet énekelek a Katzban, s átkozottul tapsol hozzá a publikum. Ilyenkor költöget a barom!
Nem is keltem volna fel – hanem szerencsére éppen e percben ért a házunk elé a szemeteskocsi –, s megszólalt a csengettyűje.
Huh! Csengetnek. Péchy csenget. Szavazzunk. Rendre! Megyek, megyek!
– Hamar a ruhámat, csizmámat!
Egyszerre minden eszembe jutott, olyan delejes ereje van rám a csengettyűnek.
Öltöződés közben elgondolkoztam, hogy ugyan mi is van most napirenden?
Igaz az, a vadászati adójavaslat! Ezt is csak onnan tudom, hogy Harkányi Frici nagyon kihúzva járkál az utcákon. Látszik, hogy szerepel. S ez csak ott lehetséges, ahol nyúlbőrről van szó.
Megreggeliztem a »Redout«-ban. Ott van a legjobb tea. S elolvastam az apróhirdetéseket a lapokból. Mert hiába, tudnia kell az embernek a világnak az ő folyását, ha maga is írni akar.
Onnan indultam meg a Házba. Útközben találkozom Farkas Károllyal.
– Te – kérdi tőlem –, nem tudod, ki írja a Pesti Hírlapban a Karcolatokat?
– Én!
– Te írod? Hát hogy mertél engem a tizenkét forintra szavazók közé venni? Hiszen én »nem«-mel szavaztam. Hát mért akarsz te engem tönkretenni? Az egész kerületem csupa lesipuskásokból áll. Azok engem, ha hazamegyek, lepuffantanak vadászati engedély nélkül.
– Bocsáss meg, pajtás – mondám zavartan –, de tudod, izé…
S siettem tőle elválni a szögleten.
A folyosón elémbe áll az öreg Göndöcs.
– Szervusz! Te írod a karcolatokat a Pesti Hírlapban?
– Írja az ördög! – mondom gyanúpörrel élve. – De mért kérdezed?
– Tisza éppen most tudakozódott utána, fel akarja dekoráltatni a Ferenc József rend legislegkisebb keresztjével.
– Lehetetlen 1
– De istenuccse. Mert ezeken a karcolatokon unja meg a publikum az okos dolgok olvasását, s ha egyszer okos dolgot senki sem fog akarni olvasni, az egész ország a »Nemzet«-re prenumerál.
– Megvallom neked, Benedek… Én írom a karcolatokat.
– Te írod? No, canis mater. Jó, hogy a kezembe jutottál. Micsoda szemtelenség az tőled, hogy a termetemet ócsárlod?
Kámforrá váltam nyomban, s besuhantam a Házba, s beültem a Joanovits háta mögé csupa reciprocitásból, mert diák korában ő ült, szegény, mindnyájunk háta mögött Szegeden. A professzorai mindig azt mondták neki, isten nyugosztalja meg őket: »Magából, amice, nem lesz semmi«. Aminthogy nem is lett, hála istennek.
Csakugyan a vadászati javaslatról van szó, de már éppen a végére értem ide.
– Mi történt? – kérdezem a szomszédomat.
– Semmi!
– De csak van valami karcolati momentum?
– Nincs.
– Becsületedre mondod?
– Becsületemre.
– Ejnye, hát mi az istennyiláról írjak én akkor.
– Eredj, kérdezd meg Németh Bercit.
Az bizony jó lesz. Oda is hurcolkodom mindjárt Bercihez összes képviselői mesterségemhez tartozó eszközeimmel, ti. revolverrel a zsebemben és a gukkerrel az oldalamon.
– Mi történt, Bercikém?
– Megette itt a lúg, barátom, minden embernek a gégéjét. Néma a hazafiúi fájdalom.
– De nekem írni kell az ülésről!
– Hát okvetetlen muszáj valaminek történni?
– Nagyon szeretném…
– Parancsolj kérlek, pajtáskám… majd szólok én mindjárt.
S így lőn, hogy Berci bácsi is felszólalt, hogyha az embernek elvesz a vadászati jegye, azért ne kelljen újat váltani, hanem egy huszonötgarasos istemplire kikapja a némettől az új jegyet.
– S határozatba is ment. Ki hitte volna? Most már bízvást lyukas lehet a szegény ember zsebe is.
