A BANKÓ
A BANKÓ
(Csevegés)
Mai napság már nem is képzelhető, hogy az embernek az egy forintosát fel ne váltsák. Valaha Selmecen még az én diákkoromban, ha egy forintost akartam váltatni, ahhoz a csínyhez kellett folyamodnom, hogy végig ütöttem a fazekasok portékáján a botommal: két három fazék és néhány serpenyő összetört. A fazekas felugrott indignációval. Az ember odanyújtotta neki a forintot nyájasan, hogy: »adja ki a többit«. Az volt az egyedüli pénzváltási mód.
Ez abból az időből származik, amikor még nem volt elegendő aprópénz.
Még régebben éppen ellenkezőleg, csakis aprópénze volt az embernek. Az óriási lapos kétgarasosok uralkodtak. Akkor még jobban kímélték a papirost, mint a rezet. Igaz, hogy kemény tallér és húszas is sok forgott, mindamellett jámbor öregapáink rá voltak szorulva, hogy amikor bevásárolni mentek a boltokba, s egy-két száz forintot kellett magukkal vinniök, egy szolga görnyedezett a hátuk mögött a rettenetesen súlyos tarisznya alatt, melyben a pénz volt.
A kormányok bölcsessége belátta ennek következtében, hogy ezeket a terhes tarisznyákat le kell venni a szegény alattvalók válláról, s lett uralkodó a bankjegy, melynek az lett a neve, »fekete bankó«. Még ma is káromkodnak az aggastyánok, hogy ez a bankó egy reggelen úgy ébredt fel, mint »aprópénz«.
Valami nevezetes változás aztán nem is történt egész a Kossuth-bankóig. Ennek örültünk csak igazán. A saját papírunkra nyomtattuk a saját gépünkkel. Ez aztán igazán »doma robiensis«, ahogy a híres Madarász László szerette mondogatni.
Hát ez is csak bankó volt, ez se becsülte meg magát, sőt tovább ment a fekete bankónál is, s ez egyszer szépen megkötötte magát, hogy ő feladja a szolgálatot, ő többé szentnek se lesz csereeszköz.
Ebből a korból való az adoma, hogy a losonci vásárról hazajött férjet így fogadta a parasztasszony:
– Eladta-e, kend, az ökröket?
– El én.
– Ugyan mit kapott, kend, értök?
– Háromezer forintot.
– Jézus Mária, mit csinálunk annyi tenger pénzzel?
– Hát ködmönt vettem érte neked.
– Ugyan hogy volt?
– Kilencszáz forint.
– Megbolondult, kend? És a többi pénz?
– Kifizettem vele a zsidónál az adósságunkat.
– Hát még?
– Megvertem tetejében, mert nem akarta elfogadni.
– Hát a többi pénz?
– Azon meg almát vettem a gyerekeknek.
– Szent mennyei szüzecske! Hogy hozzuk haza azt a sok almát?
– Mind ott van, fiam, a kis kézikosárba a lőcshöz kötve.
Így lett a Kossuth-bankóból pénz helyett – inkább relikvia, amit nem a bugyellárisába hordott az ember, hanem az eszterhaj alá rejtegetett.
Utána következik az »Erzsike-bankó«. Egy szépséges asszonyi arc volt rajta. A nép ráfogta, hogy az Erzsébet királyné képe. Így mégiscsak jobban megszívelte a zsebében.
Az Erzsike-bankót felváltotta a »zöldhasú banknóta«. Reménység színe a zöld, de a kétfejű sas rajta ül még feketében, csakhogy már nagyon apró volt.
Míg végre két év óta itt a kék bankó, a »kétnyelvű«.
A kétfejű sas már nem ül rajta – de még mindig eszi nagy étvággyal.
