A T. AKADÉMIÁBÓL
A T. AKADÉMIÁBÓL
A »t.« most nem jelenti azt (mint a t. Háznál), hogy »tisztelt«.
– Tudjuk, tudjuk – mondja az olvasó – a t. itt azt jelenti, hogy »tudós«.
– Dehogy, dehogy, azt jelenti az, hogy »tüzes«.
Mert az Akadémia csupa tűz volt ma, csupa puskapor.
Mert csodálatos eset esett.
*
A t. Akadémia arról volt nevezetes eddig, hogy Európa minden pontja közül a legtávolabb esett Magyarországtól.
Történhetett itt minden, lángba gyúlhatott az ország, az Akadémia nem vette észre. Új tanok, új eszmék, új világ nyílt, az Akadémia mindarról sohasem tudott semmit.
Az Akadémia kapuja az a kapu, amelyre fel lehetne írni:
»Ti, akik ide beléptek, hallani és látni nem fogtok többé.«
Az Akadémia olyan, mint a börtön. Földi zaj oda be nem hat, olyan, mint a Salamon hivatalos lapja, mely még egy nagy nemzeti háború idején is azt közölné: »Adria mellett a tenger csendes«.
Az Akadémiában sohasem változik semmi, csak néha a szolga. Ha a szolga meghal, akkor új szolgát szerződtetnek. Mert a szolgák itt is halandók, csak a tagok halhatatlanok.
S íme ma egy idegen mégis becsúszott azokon a rideg tölgyfaajtókon, és azt mondta, »itt vagyok«.
Pedig nem is valami fényes úr, nem jött hintón, hanem az utcáról jött, a csőcselék közül lépett be a tisztelt Akadémiába.
Ez a parvenü az antiszemitizmus.
S utána csúszott nyomban, bicegve a filoszemitizmus is.
Sánta és vak ember együtt jár.
*
Ott ültek, üldögéltek. Tanárky tartott emlékbeszédet a kedves emlékű Molnár Aladár felett.
Szép emlékbeszéd volt. Szomorú arccal hallgatta az öreg Pauler az elnöki széken. Gyulai Pál eleven szemei ködbe látszottak borulni.
Tanárky szépen is komponálta ki a dolgot; hanem valahol az emlékbeszéd közepe táján úgy kívánta az eszme-menet, hogy egy kicsit megcsipkedje az arisztokráciát. Azokra bizony rá is fér.
Sehol sincs – úgymond – olyan kozmopolita arisztokrácia, mint minálunk. S még azokra a szép mágnásasszonyokra is ráeresztett egy kisebb fullánkot. No, ilyen is csak egy tudóstól telik ki.
Nem volna Szász Károly, ha íziben észre nem venné, hogy ennél a dolognál föl lehetne egy kicsit élénkíteni a nemes testet (mely lomhább a Jókai basibozukjánál is), s közbekiált egy miniszteriális éljent.
Sok ember aztán olyan, hogy ha éljent hall, az ő szája is rámegy, lett hát tömöttebb éljenzés.
Mire – köd előttem, köd utánam – egyszerre országgyűléssé változik a szürke terem, s ellentmondó zúgás hallatszik több felől.
Trefort ijedten kapja hátra fejét Ipolyi mögül, hogy »mi ez, mi?« Talán álmodik.
Thaly belekiált: »Ne tessék idehozni a politikát«.
Hozza bizony az ördög! – gondolja magában Trefort és Pauler; még onnan is kivinnénk szívesen, ahol a saját tövén van.
Ez a jelenet volt a prelúdium a bekövetkező erősebb harchoz, hol a két incselkedő idegen két táborrá osztá a tudós urakat.
*
Úgy történt az egész, hogy a nagyváradi rabbi, Kohut Sándor valami »talmud szótár«-t akar kiadni. Azért hát kérelmet intéz az Akadémiához. Felolvassák a levelét. Írja, hogy a francia és a bécsi akadémia már segélyezi, sőt egy katolikus egyházfejedelem is, segítse hát a magyar Akadémia is a talmud szótárt.
– Mire jó az nekünk? – kiált bele egy hang.
A titkár az I-ső osztályhoz véleményezi küldetni.
Erre felkel Ballagi s nyakra-főre eldicséri a talmud szótárt. Nem kell azt az első osztályhoz utasítani, hanem adjuk meg neki rögtön a segélyt. Oly melegen beszélt mellette, hogy az ember azt hitte volna, hogy ettől függ az ország jóléte. Ha a talmud szótár megjelenik, nem lesz itt már többé éhes ember.
Ez a nagyon meleg dicséret elolvasztotta a keresztény tagokról az akademikus báránytürelmet és egykedvűséget.
Lassú hullámzás volt észrevehető a padokban. Thaly hátranézett, s látta az arcokon, hogy nincs egyedül.
– Most mindjárt határozzunk felette! – kiáltá egy hang – se ne küldjük az I. osztályhoz.
– Itt verjük el rajta a port.
– Nem magyar nyelvű munka – mond Pauler Gyula.
Thaly felkel, s kijelenti, hogy nem magyar nyelvű munkának nem szavazhat meg az Akadémia segélyt. Forduljon szerző a zsidókhoz.
A szelíd Hunfalvy Pál is beleszól cáfolólag.
– A logaritmusok sincsenek magyar nyelven. Mégis kiadtuk.
– Igaz. De a logaritmusok nem zsidó biblia!
– Dehogynem! – zúg fel egy hang nagy derültség közt. – Hiszen számtan!
Jön erre nagy összebonyolódás. Jó Gyulai Pál, mint a hal a nagy vízben, valóságos elemében van, arca szinte megnagyobbodik a gyönyörűségtől. Nem tudja, kihez szóljon, kit kapacitáljon. Ilyenkor volna jó, ha három szája lenne az embernek.
Az »eltűnt vármegyék« írója, Pesty is beleszól. Gyulai rátámad: »Te ne beszélj, te antiszemita vagy«. Akkor az öreg Pulszky kezd beszélni: »Te se beszélj, te filoszemita vagy«.
– Hát persze te ugye azt akarnád, hogy csak magad beszélhess. Hanem abból semmi se lesz. Mert itt mindnyájan beszélünk.
Beszéltek is mindnyájan. A csöngettyű süvítése alig tudta lecsillapítani a zajt. »Szavazzunk, szavazzunk!«
– Ház szavazzunk!
– Ne még, míg el nem mondom… – lihegte Gyulai.
– Szavazzunk!
– Az isten szerelméért, csak még egy szót. Hiszen még annyi mondanivalóm van.
Végre azonban mégis eljutott a kérdés szavazásra.
A kérdés így volt felállítva:
»Az első osztályhoz küldessék-e Kohut kérvénye, vagy pedig most határozzunk?«
Az antiszemiták a rögtönös határozatot akarták.
Azután megejtődött a szavazás nagy izgatottság közt felállás útján.
Nemre szavaztak: Thaly Kálmán, Pesty Frigyes, Tárkányi Béla, Pauler Gyula, Hajnik Imre, Nendtvich Károly.
– Hatan vagyunk, uram, hatan – mondá Hajnik tréfálva.
Thaly felelt neki valami vigasztalót, de nem lehetett hallani Gyulai miatt, ki egyre beszélt, s még talán most is beszél, ha még nem alszik.
