A DEMOKRÁCIA A SZABADELVŰ KLUBBAN
A DEMOKRÁCIA A SZABADELVŰ KLUBBAN
Nagyon csudálkoztam eleinte, mikor a felállított mintából megláttam, hogy a Deák Ferenc alakja háttal lesz fordulva az országgyűlési liberális kluboknak.
De most már értem és belenyugszom. Mert úgy lesz az találó.
Nyájas diskurzus közt, talán éppen e falak közt, a szivarfüst gőzében, a kártyák csattogatása mellett szidják legtöbbet azon ismeretes szavazás óta a méltóságos Házat, amiért az most egyszerre elfordult a vérből nőtt fényes jelszavaktól: az egyenlőség, testvériség, szóval a demokrácia tanaitól.
Pedig az legalább nyíltan teszi.
A szabadelvű párt ezt a két üres frázist, mint két szilaj csikót a kocsija elé fogja, amikor el akar valahová jutni: de mihelyt otthon van, legott istállóba zárja a pegazusokat.
Mindössze négy nap előtt esett meg a szóról szóra következő adoma, mely ha igaz, erősen illusztrálja a társadalmi hangot ott, ha pedig csak költött, akkor abban van a jelentősége, hogy tökéletesen igaznak látszik.
A nagy teremben többen tarokkozának együtt. Fogdosták a pagátot, mely ha igaz, meglehetősen hasonlít Tiszához. Akárhányszor fogják is el, azért mégiscsak ő a honneur a következő osztásban.
Ott ültek, üldögéltek gróf Bánffy Béla, Csatáry Grósz, az orosz konzul stb.
– Herr Grósz, ön oszt most – mondja a muszka konzul németül, mert a kártyabeli királyok diplomáciai nyelve a szabadelvű klubban a német.
– Ich bin kein Grosz – mondja Csatáry bosszúsan. – Mein Name ist Csatáry.
– Also, Herr Csatáry.
– Ich bin von Csatáry – igazítja helyre a nagyérdemű orvos még bosszúsabban.
Az orosz konzul arca kigyúl erre. Mert hát mégis mit szól ehhez a felséges cár, ha megtudja, hogy az ő personálisát kétszer meri valaki helyreigazítani, s finom gúnyos mosollyal fordul Bánffy felé.
– Kedves gróf! Hallott ön valamit a mi Pál cárunkról? Igen kedélyes ember volt! S éppen nem nagyzolt egy csöppet sem. Volt egy kincstári bérlője, egy felfuvalkodott német származású úr, akinek egy igen szembetűnő púp volt a hátán. Ez is elég baj volt, de még ennél is nagyobb az, hogy Zweibuckelig volt a vezetékneve, amiért aztán egész Szentpéterváron utána kiabáltak a gyerekek: »Zweibuckelig, Zweibuckelig!«
Annyira elkeseredett erre Zweibuckelig uram, hogy felment a cár elé panaszra, hogy ő túl nem éli ezt a csúfságot, tegyen intézkedést őfelsége.
»Kedves uram – mondá I. Pál mosolyogva –, egy púpot levehetek önről, az igaz, de azon a másikon, amit az Isten adott, nem segíthet sem cári ukáz, sem diploma.« Eddig van ez a történet, kedves Bánffy… hol is hagytuk csak el? Igen, igen, ön oszt kedves, Herr von Csatáry…
Ez a megtörtént adoma sorba jár azóta a szabadelvű kör tagjai közt, mindenki nevet rajta, és mindenki igen szellemesnek találja I. Pált.
