A SZABADELVŰ KLUB HÉTKÖZNAPON
A SZABADELVŰ KLUB HÉTKÖZNAPON
Szélcsend van ilyenkor. A politika pihen. Gladstone-t verik. Tisza Kálmánnak a helyét is megfújják, ahova leül.
Országgyűlési ülések nem lévén most pár nap óta, sem pedig »zivataros tárgyak« előkészületben, tehát a legteljesebb nyugalom uralkodik a Deák-párt hajdani klubhelyiségeiben, hol Deákból nem maradt egyéb, mint az arcképe.
Itt minden úgy van, ahogy volt, ez a kormánypárt tűzhelye, nyájas otthona, ahol szeretettel simulnak keblére a családtagok. Palotaforradalmaknak híre-hamva sincs. Az országban dúljon bármily vész, itt csend honol.
A tarokk és whist partikat meg nem zavarja soha semmi.
Csak egyszer, egyetlen egyszer voltak felhős napok, mikor a fúzió készült.
Csodálatos dolog volt ez a fúzió, és még csodálatosabb lett az eredménye.
Jókai Mór ezt az eredményt a következő kedélyes történetkével szokta illusztrálni: (lesztenografíroztam egyszer).
»Egy kálvinista ember sokszor összejött a lutheránus ismerősével.
És valahányszor összejöttek, mindég kapacitálgatták egymást.
– Látod milyen szép volna, ha mi ketten egy hiten volnánk, térj ki kálvinistának.
– Minek tenném én azt, mikor az én vallásom a jobb: te térj ki lutheránusnak. Hiszen akkor is ugyanazt az eredményt érjük el!
Ezzel aztán nem hagytak egymásnak békét, s mindenik bizonygatta a másiknak ragyogó ékesszólással: mennyire előbbre való, különb az ő hite!
Egy szép napon megint találkozik a két ismerős egymással:
– No, kollega – kiáltja vígan a kálvinista –, végre hát együtt vagyunk. Ön engem teljesen meggyőzött: áttértem lutheránusnak.
– No, forgós adta! – kiáltja vissza a lutheránus. – Ott vagyunk, ahol voltunk. Mert ön meg engem győzött meg: kitértem kálvinistának.«
…Így lett biz az; a régi Deák-párti elemek elmentek ellenzéknek, s most ott kártyáznak a Kálvin téren, a régi Tisza pártiak pedig átjöttek ide a Lloyd épületbe. A különbség csak az lett, hogy most már mind a kettő renegát.
Hiszen tagadhatlanul voltak szilárd lelkek is, aminő például az öreg Urbanovszky Ernő, ki évtizedek óta minden délután azon a bizonyos helyen, azon a bizonyos kanapén szokott szundikálni a körben, s aki mikor a fúzió alkalmával mindenféle kombinációk tenyésztek arra nézve, hogy hol legyen ezentúl a fuzionális pártnak helye, nagyon el volt keseredve.
A tiszaisták nem akarták a régi helyet, a Deák-mamelukok ellenben akarták: végre sikerült a Tisza-pártiaknak kapacitálni a deákistákat, hogy egy semleges hely kellene.
Eközben azonban, mivel a semleges hely nagyon sokba került volna, a Tisza emberei maguk adták be a derekukat, hogy isten neki, mégiscsak jó lesz a régi akol az új pásztor alatt is, csakhogy akkor már a Deák-pártiak olyan nagyon kapacitáltattak (nem jó nagyon kapacitálni senkit), hogy most meg már ők követelték az új helyet, hogy ami egyszer el van határozva, hát az el van határozva.
A fúzió eszméje megrendülni és ingadozni látszék e versengésben.
S a szegény öreg Urbanovszky (klub nevén Ucsu) mindezt a legkínzóbb bizonytalanságok és lelki veszedelmek közt nézve, egy gyenge percében ekképp kiáltott fel:
– Hadd menjen a párt akárhová! Nekem az mindegy! Én azzal a párttal tartok, amelyik idejön! Én már ide vagyok nőve!
Azóta az Urbanovszky neve maradandó lesz: dacára, hogy nem az egyetlen, ki ide látszik lenni nőve a füstös falakhoz, a barna asztalokhoz, a kétágú gyertyatartókhoz, a biliárd monoton zörgéséhez, hol Kemény Gábor szokott remekelni, ha hű mamelukra talál, ki le hagyja magát udvariasságból veretni.
A tarokk-asztalok egyikénél gyakran ott ül maga a miniszterelnök is, ki a tarokkjátékban se gyengébb embereinél. Mellette a nagy Futtaki kibickedik, s belebeszél a miniszterelnök kártyájába.
Szontagh Pál komor, ábrándozó homlokkal rakja össze kártyáit legyező alakra. Osztás közben a múzsákkal társalog.
A »Kemény János kör« emberei az Angol királynéból itt is összetartanak. Ne menjen a pénz idegen kézbe.
Csatáry Grósz Lajos játszik a legnagyobb zajjal. Ha idegen belépne ide, azt kellene hinnie, hogy ő kormányozza Magyarországot.
Ha a miniszterelnök nem kártyázik, igazi küzdelem és szerencse kell hozzá, hogy valaki eléje férhessen. Kézről kézre adják egymásnak a szabadalmazott udvaroncok, akiknek mindig van valami mondani- vagy kérdeznivalójuk. A szegény miniszter alig vehet lélegzetet, de azért nem panaszkodik, s vastürelemmel végzi az ügyeket itt is folyton, ha jár, ha ül, mikor a kabátját húzza fel vagy le, mikor a lépcsőkön megy van jön…
Egyik bizalmas barátja már meg is kérdezte egyszer:
– Ugyan nem unalmas neked, kegyelmes uram, hogy úgy zaklatnak, macerálnak?
– Hát erre én csak azt felelem, amit a göthös ember, hogy hagyjátok el, hiszen addig jó, míg köhögök.
S ezzel majdnem gúnyosan néz oda a derék, kedves Bedekovics miniszterre, akit senki sem szólít meg, hanem ott jár idegenül, nyájasan mosolyogva, mintha cukorból lenne.
A gázak fénye vidáman lobog, az asztaloknál mindenütt élet, pezsgés… Néha harsogó kacaj hangzik fel. (Valakinek a pagátját fogták el.)
Némely asztalt nagy tömeg fog körül. Érdekfeszítő parti folyik, vagy hogy »vulpes« van valamelyik partner kártyájában, s most a kimenetelt várják szorongva, aggodalmas arccal a honatyák… Talán ugyanazok, akiknek egy elbukott törvényjavaslat miatt a szemöldjük sem rándul össze.
A klub törzsvendégei mellett ott vannak már a »succrescentiák« is: a leendő képviselők, akik összeköttetéseket keresnek, s találnak is, mert hiszen itt gyakran hangzik fel:
– Segít a XX-as!
A húszas segít, de aztán a húszast is segítik némelykor idekünn is.
Zűrzavarosabb napokon idesettenkednek az újságírók is, persze leginkább a külföldi lapok levelezői (a magyar újságíró azt szereti, ha a hírt helyébe hozzák), s innen kerülnek ki aztán a legszenzációsabb hírek a világba.
Mikor nem rég a főrendek másodízben buktatták meg a házassági javaslatot, csövestül kullogott be a sok reporter, félreszólítva egy-egy belső embert.
– Kérem, nagy baj van! A magyar papírok kezdenek alászállni a börzén. Azt hiszik a börzéken, hogy válság van. Hát mit telegrafírozzunk?
– Hm! – mondja a főember… – Hát hogy mit? Az ördög tudná…
– Pedig nagyon fontos az államra nézve, hogy mit sürgönyözzünk.
– Nagyon fontos? Akkor hát sürgönyözzék azt, amit akarnak.
– Hogyan?
– Hát én nem játszom a börzén. Itt nem is játszik senki. Ha csak Wahrmann nem. Wahrmannak pedig mindegy, mert visszanyeri holnap, amit ma veszít. Hanem ha éppen kívánják, megkérdezem a miniszterelnöktől.
El is megy a főember, s megmondja a dolgot Tiszának.
– Hát tudom is én! – mond Tisza egykedvűen. – Egyébiránt kérdezd meg Szapárytól.
Elmegy hát megkérdezni Szapáryhoz.
– Kegyelmes uram, a magyar papírok ára hanyatlik a külföldi börzéken. Hogy mit kellene sürgönyözni?
Szapáry mély gondolatba merül.
– Mit? Legjobb lesz, kérdezd meg Tiszától.
Így aztán elmegy a főember, s még egyszer megbiztatja az újság-reportereket, hogy intézzék el az ország pénzügyi renoméját a börzén a saját tetszésük szerint.
Európa jegyezze a hangulatot akármilyennek, az a klubot nem izgatja, a klubban nincsen semmi baj, a klubban a hangulat emelkedett…
Mindegy, ha egy kézben vagy két kézben vannak-e a honneurök.
