HOGY KELL SZÁZ ARANYAT NYERNI
HOGY KELL SZÁZ ARANYAT NYERNI
(Elmélkedések a Sziklay könyve fölött)
E napokban meglátogattam az ötvös-kiállítást, Pulszky Károly megígérte, hogy megmutogat mindent, de nem találtam ott délelőtt se őt, se Thallóczyt. A két jeles fiatal tudós bizonyosan alszik ilyenkor. Hát árván, tudatlanul jártam ott a tömérdek arany között.
Ez öregúr hozzám lépett, s gömöri akcentussal kérdezé:
– Nem tetszik tudni, kérem, hogy a zálogház is állított-e ki valamit?
– Bizony nem tudom, kérem.
Egy vénkisasszony megáll a Forgách püspök-féle kehely, majd a Bocskai-korona előtt, s imigyen kiáltott fel:
– Minden van itt… minden van! – Azután, hogy mégis lebecsmérelje a kiállítást, felsóhajtott. – De mit ér, ha arany hamutartó még sincsen!
Erről aztán egyszerre eszembe jutott a mai kritika, amelyik éppen ilyen vénkisasszony, tele van irigységgel és elfogultsággal.
A mi kritikánknak még egy kincses házban is van valami kifogása! Mert hát mit ér, ha hamutartó még sincsen!
Úgy, úgy, ha a kritikus kezébe vesz egy regényt, ha műregény, mélyebben kifejtett lélektani motívumokkal, azt a diffikultást csinálja:
– »Szép, szép, de unalmas olvasmány.«
Ha azonban ellenkezőleg áll a dolog, akkor érdekfeszítő könyv ugyan, de nincs benne elég pszichológia.
Vegyük azonban, hogy olyan mű akad a kritikus kezébe, amelyben benne van mind a két jó tulajdonság, akkor meg már bizonyosan a mese ellen lesz kifogása, és ha még a mese is remek, akkor az író világnézetét ócsárolja. De ócsárolni okvetlenül kell valamit.
Így lesz ez, így is volt ez mindég. Az életben is úgy van, »hogyha a királyok építenek, sok dolguk van a kőműveseknek«, s a kőművesek sok ostobaságot fecsegnek össze malterozás közben.
De én csak a regényre példálóztam, hátha még egy rajzkötet kerül a kritikusok szeme elé, ez még csak az igazi veres posztó.
Nem is irigylem én most az én derék barátom és írótársam, Sziklay János sorsát, aki egy rajzkötettel jön elénk e cím alatt: »Szép Balaton mellől«.
Igen! Kiáltja vérbe forgó szemekkel a kritika. Megint valaki, aki könyvet mert írni! Mily vakmerőség! No, megállj!
S mint ahogy a mesékben a sárkány hetvenhét tajtékzó szájával közeledik, s fújva dübörögve kiáltja messziről:
»Könyvszagot érzek! Jaj annak, aki ezt cselekedte!«
S kimegy ádáz dühvel az ólomszérűre, s földhöz paskolja azt a valakit, aki nincs ott. Aztán nagyokat fúj utána, hogy ő milyen vitézséget cselekedett.
Oh, oh! Tehát egy új könyvet írt az én barátom, Sziklay János.
No, lássuk csak.
S mielőtt kinyitná az ember az első lapot, büszkén ereszti ki orrán át a szivarfüstöt, mert hát nagy öröm az, ha valaki könyvet írt, s ha az a valaki nem maga az ember.
Rajzok! Oh, jaj! A középkorban éppen úgy üldözték az olyan anyákat, akik szörnyeket szültek!
Szegény rajzok! De hát hiszen olyan igénytelenek, olyan kevés helyet foglalnak el, s mégis hogy nekik esnek nagy pallosukkal a kritikusok. S miután kiadták a mérgüket, maguk is leülnek az íróasztalhoz rajzot írni.
Ha egy kritikus rajzot olvas, akkor okvetlenül beszélyt szeretne olvasni, s ha beszélyt olvas, akkor az a szeszélye támad, hogy neki regény kellene.
Csakhogy ez nem megy, kérem. Ha rajzokat olvasnak önök, tessék a rajzok mellett maradni. Ha egy földszinti házikóba lépnek, hát ne tessék benne keresni a lépcsőt, amely az első emeletre vezet.
Mind ez a sok bevezető szó csak arra való, hogy az én Sziklay barátomat kimentsem, amiért rajzokat írt, s miután lehetnek olyan emberei, akik most tavaszra valami egyebet vártak tőle, talán egy történeti drámát, meglehet egy földrajzi munkát, vagy mit tudom én, mit, egyszóval az a divat van most, hogy mindig csak azt kellene megírni, amit a kritikusok írnának meg, ha írni tudnának, és ha valaki valami olyat ír, amit tud, azért bocsánatot illik kérni.
Sziklay olyat írt, amit tud. A szép Balatont senki sem ösmerheti nálánál jobban. Az ő erőteljes tolla ragyogó színekkel festő ecset. A fiatal irodalomban senkinek sincs olyan nagy szóbősége, mint neki. Csakis ő teheti azt, ami e rajzokban a kiemelésre legméltóbb, hogy míg más ember csak leírja a természetet, ő feltámasztja. Locsogni halljuk a vén Balatont, látjuk röpködni a vízimadarakat… szárnyuk csattan… egy-egy tolluk lehull a magasból. A Balaton-parti sásokon, füveken a harmat reszket… szöcske ugrándozik, gyík suhog a buja növényzet közt. Az olvasó felkiált: »Ez a Sziklay jeles író!«
A leírások közben lassan, nehézkesen fonódnak az egyes napok meséi: a bog néhol lazán van megkötve, másutt nincs elég ügyesen kioldva. S az anyag sem mindég új és friss. Az emberek se lépnek elő egész elevenen, párbeszédjeik nem jellemzők mindenütt, karakterük nem egyenletes. Itt van valami, ami fölösleges, amott meg nem ártott volna még beszőni valamit.
Az olvasó leszáll egy kisebb mértékre az író megítélésében…
Helyes, de most aztán arra való volna a kritikus, hogy siessen elmondani az íróról, hogy még messze van a harmincon innen, s hogy az őszinte, nyílt természetet könnyebb volt neki megismernie, mint a zárkózott embereket. Hat-hét tanító már belecsepegtette a maga tudományát, tud festeni, érezni, lelkesedni, de az utolsó mester, az élettapasztalat még csak ezután nyitja meg előtte azt a nagy könyvet, amelyben az emberek belseje van lepingálva, s ez olyan belső, amely (anélkül, hogy Kerkapolyt idézném) a külsőt is jobban mutatja, mint maga a külső.
Sziklay Jánosnak e kis könyve valóban nagy haladás eddigi könyvei után, s a legfokozottabb igényekkel lehetünk munkálkodása iránt.
Csak egytől óvakodjék, az utánzástól és a kitaposott műformáktól.
Mert jók ezek arra, hogy az ember Kisfaludy társasági tag legyen velök, de nem jók arra, hogy a publikum megvegye a könyveit, s élvezetet találjon bennük. Mert minden igazi tehetség megtalálja magának a formát, úgy, ahogy minden szép asszony csak azzal az arccal képzelhető szépnek, amilyen az ő arca. Hiábavaló dolog lenne azt kívánni, hogy Csumik Borbálának a Székely Klára arca adatódjék, hogy akadémiai szóval éljek.
E napokban valaki előhozza nekem beszélgetés közben, hogy egy regényt szeretne írni.
– Regényt? – mondom. – Az igen helyes dolog.
– Egy történeti regényt szeretnék írni. Fölséges tárgyam van hozzá, egészen új és bizarr…
– Ah!
– És be szeretném nyújtani a Kisfaludy Társaság száz aranyos pályázatára.
Elmondta aztán a mesét és a tervezetet, s mialatt beszélt, kigyúlt az arca, sőt lassan-lassan az enyém is, mert valóban pompás dolog az, amit meg akar alkotni.
– No és miért nyújtja ön be ezt a Kisfaludy Társasághoz?
– Mert meg akarom vele nyerni a száz aranyat.
– Bolondság! Mondjon ön le arról, kedves barátom. Az ön regénye arra túlságos jó. Ezt a tárgyat nem lehet úgy elrontani, hogy nyerhessen vele.
Csodálkozva emelte rám a szemeit.
– Nem tréfálok. Nekem őszinte meggyőződésem. Hanem ha ön meg akarja mindenáron a száz aranyat nyerni, arra ajánlok én önnek egy csalhatatlan módot.
Szemei felvillogtak, de azért még mindig kétkedve forgatta őket.
– Vegyen elő egy regényt a Kemény Zsigmondéi közül. Ezek elösmert regények. Ott megtalálja ön a kezdést, hogy »Szép verőfényes délutáni nap volt…« – erre fogja meg ön a tollát és kezdje meg a maga művét így: »Förtelmes esős idő volt« – ekkor olvassa el tovább; ott körülbelül ez fog állni: »a budai úton két levente haladott« – ön most már írja következetesen: »a székesfehérvári úton három levente ügetett« – s mire ön a könyv végére ér e szolgai utánzatban, akkorra ön megalkotja az első műregényét.
– De mi hasznom lenne ebből?
– Az, hogy önnek ezen kitűnő regény után joga lenne megírni a maga »rossz« regényét, amelynek terve engem elragadott.
*
A derék úriember mosolyogva hallgatta tanácsomat, s mikor elváltunk, bizonyosan kinevetett, mert hát én nem állok kritikus hírében.
És mert ő még nem találkozott az ötvös-kiállításon azzal a vénkisasszonnyal, aki öt szoba drágaság közt is arról sopánkodott, hogy: de hamutartójuk mégse volt a régieknek.
