A MI URAINK
A MI URAINK
A kaszinót érzékeny veszteségek érték nehány év óta.
Egy az, hogy sok ember jár már oda be s onnan ki komfortáblin. Boldog fiáker idők, hova lettetek?
Más az, hogy a Széchenyi poharát még van, aki kiissza, de már toasztot nem tud mondani senki. Károlyi Pista szája is becsukva csöndes…
A harmadik az, hogy az arisztokrácia elvesztette legnagyobb ékességét: Marschallt.
A negyedik kalamitás az, hogy a dzsentri kaszinó támadt. Hogy kitalálták talmi ezüstből megcsinálni azt, ami itt igazi ezüstből volt.
Vége a kaszinónak, mondják. Pedig milyen múlt! Mikor éri azt el a dzsentri kaszinó, amit a mágnás kaszinó elért.
A mágnás kaszinónak volt Széchenyije, a dzsentri kaszinónak csak Zichy Jenője van!
A mágnás kaszinónak volt egy angol királyfija, a dzsentri kaszinónak csak angol királynője van.
A mágnás kaszinóban forradalmi vér buzgott: mozgalmat csinált Nikó Lina végett, ostromolt és ostromoltatott.
A dzsentri kaszinó nem népszerű, hát nincs jövője.
A mágnás kaszinó sokáig volt népszerűtlen, hát van múltja. A népszerűtlensége imponált a legjobban.
A mágnás kaszinó még politikát is tudott csinálni. Igaz, hogy rossz politikát, de azt legalább sikkel teszi.
Ő beveszi a zsidókat, de a törvényeiket megbuktatja a főrendiházban.
A dzsentri kaszinó be nem veszi a zsidókat, de az embereiket nem bántja.
Melyik a liberálisabb vajon?
Ezt talán Beksics sem tudná megmondani.
Hát én nem töröm rajta a fejemet, mert én ugyan nem bánom akármelyik a liberálisabb, én csak azt akarom kisütni, hogy arisztokratának lenni jó dolog.
Bizonyos fokig Darwin is elösmerte őket. Az ördögbe is, ha egy nemzetség négy-ötszáz esztendeig eszik a Marschallnál, egész más vére kell, hogy legyen, mint a másik nemzetségnek, mely a »Kis Pipá«-ban eszik négyszáz esztendeig.
Ezen hát ne is disputáljunk, kérem, hanem igenis hajlandó vagyok némi engedményeket tenni önöknek is, tisztelt demokrata urak. (Alkalmasint a pusztának beszélek ebben az országban.)
Ez pedig az a nevezetes engedmény, hogy a mi arisztokratáink is csak olyanok, mint a »csevice«, a forrásnál kell élvezni, mert ha kiviszik, megrázzák, elveszti természetes ízét s élvezhetetlen.
Néha olvasnak önök a lapokban külföldi híreket, hogy X vagy Y úr hazánkfia ott táncolt a Rotschild-szalonban, vagy a porosz koronaörökösnél teázott, vadászaton volt ennek meg amannak a hercegnek birtokán. S több effélét számtalan variációban.
– Mi a kő! – kiáltunk fel a lapot letéve. – Kricsi tehát bejutott a haute crčme-be? Hogyan, mi módon? Teremtette, mégis nagy becsülete lehet a magyar úrnak odakünn!
Ha aztán kedvünk jönne vizsgálódva utána nézni, hogy Kricsi mi módon jutott be az »egy kád vérbe«, furcsa dolgok tűnnének ki.
(A gyengébbek kedveért meg kell magyaráznom, hogy az isten az emberek teremtésénél egy kád vért külön szűrt, abban megáztatta a kék palástját, amitől a vér megkékült: s ez az egy kád vér csurog a világ igazi arisztokratáiban.)
De kövessük a Kricsi diadalait.
Megérkezett Párizsba, s egyszer az utca szögleten megállt, kivette zsebéből az acélt, kovát, taplót, kicsaholt és rágyújtott.
Egy gróf arra ment, és megbámulta. A grófnak tetszett ez a kicsaholás, sohasem látott még ilyet életében. Megszólította az idegent.
– Uram, ha meg nem sérteném, kihez van szerencsém?
– Én báró Kricsi vagyok.
– Hogyan sajátította el ön e csodálatos művészetet?
– Ez nálunk nemzeti szokás, uram!
– Bámulatos! – kiált fel a francia gróf lelkesülve. – Nem volna ön szíves még egyszer megcsinálni?
– Kész örömmel.
A gróf újólag el van ragadtatva, cseveg emberünkkel, s így kiált fel, midőn elválnak:
– Ön nagyon megörvendeztetne uram, ha egy nap meglátogatna. Holnapután éppen estély lesz nálam, ígérje meg, hogy eljön.
– Elmegyek, uram!
– Ah, fölséges! Nagy élvezetet szerzek a vendégeimnek.
A magyar báró elmegy az estélyre, s vacsora után felszólítják, hogy csaholjon ki.
Természetesen kicsahol. A szikrák gyönyörű tűzjátékot képezve, sziporkáznak a szalonban, a hölgyek sikoltozva szaladnak szét muszlin ruháikban. Az egész társaság álmélkodik, a magyar báró egy kuriózummá válik.
Párizsban minden hódít, ami új, mi originális.
A hölgyek elkezdenek hízelegni a magyar kaszinó-tagnak. Mindenik hívja estélyére. Boldog, aki megnyeri.
Becsületes jámbor hazánkfia azt hiszi, hogy az otthoni szilvák árnyéka veti rá a fényt.
Pedig a kova és az acél.
Szalonról szalonra menve azonban végre is kitanulják a csiholást, s az igazi előkelő világ visszatér újra a közönséges modern gyufára.
*
Okos ember megértheti, mit akarok én ebből kihozni. Mert noha ez az eset tényleg megtörtént az idén Párizsban egy Kricsinkkel, mégsem ez az eset az, amiért itt fecsegek.
Azt szeretném megmondani őméltóságaiknak, hogy ők szerepelnek ugyan még mindig a világban – de hogy?
És fognak is még szerepelni – de meddig?
