UDRI-UDRI
UDRI-UDRI
(Zágrábi karcolat)
Sokszor megesik az újságírókon, hogy Budapesten íróasztaluknál írják meg a tudósítást innen vagy onnan, Párizsból vagy Kínából. Ha tagadnám is, nem érne semmit, mert minden embernek tudomása van az ilyenféle turpisságról.
Az olvasó már csak gyanakodva hisz a külföldi leveleknek. Nem ér semmit a pontos jegyzet a cikk fölött, hogy »Zágráb, júl. 10.«
– Hátha még sincs ott a lurkó! – kiált fel az olvasó.
Hogy ilyen alapos gyanúnak ki ne tegyem magam, inkább előre kijelentem, hogy én sohasem láttam életemben Zágrábot, és ezután is akkor lássam, mikor a hátam közepét. Igenis bevallom, hogy egészen itthonról írom ezt a zágrábi tárcát. És ez, remélem, jó politika tőlem. Mert ahogy én ösmerem a közönséget (hogy mennyire nem hisz el nekünk tárcaíróknak semmit), meg vagyok győződve, sokan fognak felkiáltani:
– Hátha mégis ott Zágrábban van a lurkó, és csak minket bolondít.
Nem vagyok Zágrábban, uraim, szavamra mondom, de éppen az este vacsoráltam egy horvát képviselővel, aki ennek dacára is egészen szavahihető ember.
Minthogy (adjanak érte hálát az istennek) nem mindnyájan vacsorázhatnak horvát képviselővel, én akarom őt önöknek közvetíteni.
Hogy néz ki egy horvát képviselő? – kérdik. Nos igen, meglehetősen. Immunitása és jó étvágya van. Ez a legjellemzőbb ránézve.
Halat evett és bifszteket. Mohai vizet ivott és daróci bort. Víg volt és igen bátran viselte magát a pincérekkel szemben.
Arcvonásait is leírnám, de nem volt időm egész körülményesen megnézni, mert nagyon sietett. Egy-két kék daganat nyomát azonban mégis fölfedezni véltem a halántékán és a jobb arcán.
– Még a féltíz órai vonattal el kell utaznom, uram – mondá. – Holnap, azaz ma, érdekes nap lesz, az öreg Starcsevics fog beszélni.
– Hát két Starcsevics van?…
– Harminc Starcsevics is van. Azért várunk botrányt holnapra.
– Igen, de én úgy értem – faggattam tovább –, hogy mert ön öreg Starcsevicsnek nevezi, van fiatal Starcsevics is.
– Van. Fia az öregnek. Éppen az az eset, ami az öreg Madarász és a Jenő fia.
– Mondjon nekem, kérem, valami képet arról az önök országgyűléséről.
– Szomorú kép az, uram. Csak ketten vagyunk ott magyar emberek, én és Jankovics Aladár, a somogyi főispán fia. Sokszor elnézem a szegény kis Héderváry Khuent, amint keserűbb perceiben a padsorban vigasztalódni keres fel, s édesen merengve nyugszik rajtunk a szeme.
– A bánnal meg vannak elégedve?
– Hatalmas ember, pompásan viszi a maga dolgát. Nagyeszű, tapintatos ember, már az első beszédjével lefegyverezte az egész tartománygyűlést, pedig nagy ellenszenv képződött ott ellene. Valami rideg határozottság s fönséges erély van a föllépésében, mely imponál. – Olyan »zsivió«-t kapott, hogy még olyat nem hallott a zágrábi terem.
– Tart udvart?
– Tart. Tizenkettesével hívja ebédre a képviselőket felváltva.
– A szélsőket is?
– Eddig azokat is meghívta, és nem is történt semmi etikett-ellenes, de mikor múlt héten Starcsevicsre került a sor, az öreg azt írta be a listába, ahol a meghívó átvételét nyugtatni s a megjelenést vagy meg nem jelenhetést jelezni kell: »Nem szoktam nagy urakkal egy tálból enni cseresznyét«.
– No, már akkor kikérem az összehasonlítást a mi derék tisztességtudó Madarász papánkkal. Hát a hangulat milyen a Házban?
– Rossz reánk magyarokra nézve. A horvátoknak vörös posztó minden, ami magyar. A Házban isten ments, hogy magyarul halljanak beszélgetni a folyosón, legott inzultálnának.
– De a többi követek is tudnak magyarul?
– Többnyire. Kivált a szerb rész igen szépen beszél, mert a szerbek különben is sokkal intelligensebbek a horvátoknál. Starcsevics maga is jól beszéli nyelvünket, s ha becsíp zárt falak közt, gyűlölsége fölenged, gyakran énekel ilyenkor magyar népdalokat is, mert gyakran csíp be.
– Hát maga a város népe milyen?
– Amilyen a Ház. A közvéleményt a diákok csinálják, s óriási »pereat«-okat kiáltanak utánam némelykor, sőt a nemzeti párt kiválóbb tagjait is gúnyolják.
– De magyar érzelmű ember is csak akad ugye?
– Akad a vasúti hivatalnokok közt, akik Debrecenből lettek ide kinevezve.
– És mit gondol ön, mi lesz ebből?
– Egy még sokkal gonoszabb folytatás.
– Teringettét! Nincs tehát semmi mód, semmi szer, mi e szörnyű állapotoknak véget vessen?
– Nem tudom, tud-e Tisza valamit, de én tudok egyet.
– És mi legyen az?
– Egy jó ázsiai kolera, uram. Sie, Kellner, zahlen!… Isten önnel.
Fizetett, kezet fogtunk, elment… s én mintegy visszaérkezve Zágrábból a másik asztalszomszédhoz fordultam, aki az erdélyi oláh dolgokat és az Albina üzelmeit kezdte beszélni… de arról hallgatok, mert énbennem is van nemzeti büszkeség és oláh karcolatot már mégse írok.
