AKADÉMIÁDÁK
AKADÉMIÁDÁK
Alkalmi karcolat
Nagy lelki épüléssel olvastam a napokban jó Agricolánk tárcacikkét, melyben leírja, hogy mint nevelik tudós mecénások akadémikussá íródeákjaikat, tányérnyalóikat, panegiristáikat. S mondhatom, nagyon megbotránkoztam volna az effajta tudóscsináláson, ha ugyan nem tudnék én, s nem tudnának velem még sok mások erre is kádenciát.
Hát azt gondolja a jó Agricola, hogy csak fáradságos szolgálattal csinálják az akadémikust? Látszik, hogy nem ismeri a könnyebb módokat, melyek közül van szerencsém bemutatni ezúttal a kilincselést.
A kilincselés oly módja az akadémikus cím megszerzésének, amelyhez nem kell sok tudomány, sem pedig sok fáradság, hanem csak jó láb és vastag cipőtalp.
A kilincselő akadémikus-jelölt midenekelőtt könyveket szerez magának jó nagy mennyiségben, azután pedig szorgalmasan üli a széket és égeti a petróleumot. Évek során át pusztítja a tintát és papirost s minekutána tíz könyvből egyet csinált, kilép vele a világ elé, s nagy hangon hirdeti önmagáról, hogy ő nagy tudós.
Szakmájául természetesen a régészetet és történelmet választja, mert ez a két provincia az, amelyhez legtöbben akarnak érteni, és mégis legkevesebben értenek. Mert hát kinek is jutna eszébe mindennek utána nézni, amit az ilyen nagy tudósok a régi könyvekből és poros aktákból kiírnak. Ki fogja keresni, hogy honnét van ez vagy amaz a sor, e vagy ama mondat szóról szóra kiírva, természetesen a forrás megnevezése nélkül. Kritikusaink kevés számmal vannak, s oly sok a dolguk, hogy bizony nem érnek rá a sok szalma között, amely nálunk a történetírás terén évről évre fölmerül, turkálgatni.
A kritika vakságából vagy kegyes elnézéséből megszületik tehát a nagy tudós. S miután már megszületett, eget kér. Hóna alá veszi két-három keserves kötetét, melyek után egy egész könyvtár siratja az apaságot; fogja vándorbotját s felkerekedik az Akadémia felé. Sok alázatos hajlongás és hálálkodás után meghallgatják a kéregetőt, s valamelyik nagyfejű, jó napot akarván magának és a szegény ördögnek csinálni, a tagajánlások alkalmával megemlékezik róla, ki tudja – gondolván –, hátha még jó fogást is tesz vele az Akadémia, mert hiában – nem tudni, kiben mi lakik.
Az első alkalommal megbotránkozással utasítja vissza a nagy tekintélyű areopág az ignota quantitást. De ez nem feszélyezi őt; megkísérti másodszor, sőt harmadszor is betörni a Pantheon kapuját. Újra és újra elkezdi a kilincselést. Dereka ketté görnyed a hajlongásban, keze feltörik a kilincsek fogdosásában. Neki mindegy akár gazdasági gépgyáros, akár besztercebányai püspök, akár csizmadia, akár történettudós, csak ha befolyása van a tudós szavazókra, felkeresi, megostromolja, s nem szűnik meg neki alkalmatlankodni mindaddig, míg meg nem ígéri a »magas« pártfogást.
Emellett nem pihen; hanem egyre bámultatja magát az újságokban.
»Jeles fiatal tudósunk N. N., most éppen egy nagyobb történelmi munkán dolgozik, mely stb. stb.« – Vagy pedig: »Jeles fiatal tudósunk és történetbúvárunk, mint beavatott körből bennünket értesítenek, tegnap utazott Quinquendoniába, hogy az ottani levéltárt átkutassa« – és így tovább.
Majd pedig mint régiségbúvár szerepel. Összeszed egy csomó laikust, s kivezeti őket valamely régi romhoz; elmondja annak történetét, melyet egy órával előbb olvasott valamelyik műben, megjelöli a helyet, ahol a régi zárda vagy templom állott; akarja tudni a »sokat evett« pater gvárdián nevét és jeles tulajdonságait, megmutatja a helyet, ahol eltemetve fekszik stb. Máskor meg egy jól kifejlett juhászkutyának a megkövesült zápfogát mutogatja mint prehisztorikumot, s szakértelemmel magyarázza a kort, amelyből az származott. Akárcsak annak a tudós akadémiának volna tagja, amelyről a boldog emlékű Csaplovics a következő jűízű történetkét beszéli egyik művében: Valahol a frank földön, a múlt század vége felé találtak egy követ, melyen eme rejtélyes fölirat volt olvasható:
I. C.
| ILE. | C. H. |
EM.
I. N. DE. SA.
N. E. S.
A tudós akadémia sokáig törte rajta a fejét, hogy vajon mit jelenthet a rejtélyes fölírás, míg végre egy szegény falusi tanító találkozott, aki azt a következőképp magyarázta meg. – Mintegy ötven évvel a kő meglelése előtt, azon hely felé, ahol kő állott, a megterhelt szamarakat szokták hajtani fuvaros gazdáik, miért is a fölirat ekkép olvasandó: Ici le chemin des ânes. – Itt van a szamarak útja.
Mintha csak a kilincselés és reklámcsinálás útját értette volna; azon utat, amely nem egy mondvacsinált tudóst vezetett már az Akadémiába!
Elég volna talán már az akta-másolókból s kilincselő könyörtudósokból, akiknek száma máris légió.
