KORTESVILÁG A FŐVÁROSBAN
KORTESVILÁG A FŐVÁROSBAN
A mostani választások valóságos csaták a vidéken. A török–muszka háborúk színhelyei egészen eltörpülnek, ahol az orosz lapok szerint sohasem volt több »egy halott«-nál.
Az alkotmány igazán olyan növény, melyet vérrel kell öntözni.
De megtűr más folyadékot is. Van szörnyű fogyatkozása bornak és pálinkának. Eszem-iszom toaszt, lengő zászló, egy kis muzsikaszó melléje – s mi kell egyéb a magyar embernek, hogy egészen kihozza sodrából.
Ami pedig valóságos istencsapása ezekben a munkaidőkben! De hát az ország dolga elvégre is elsőbb a szénagyűjtésnél! S most minden ember beleszólhat a kormányzatba. Ez az egy hónap az, amikor a nép az »úr« – s aki úr, annak derogál dolgozni. Hajrá mulassunk!
De akármilyen izgalmasak is a vidéki választások, tarkaságban mégsem közelítik meg a fővárosiakat.
A mindenféle fajú és foglalkozású emberek, akik a fővárosi választókat képezik, sajátosan elütő képeket tárnak elénk. Nem az egyszőrű emberek követválasztása ez, akik ha két párton vannak is, egyféleképpen gondolkoznak s viselik magokat, hanem a nagy emberegyveleg belevonása ez az alkotmányos mozgalomba, s ezek egy párton is százféleképpen cselekesznek.
Más a kőbányai választó az ő imádott sörös pohara mellett, és más az óbudai jámbor svábszülött, aki szégyenkezve kullog a szavazó urnához. Hiszen jól mutatja a képünk is, mely Dörre Tivadar jellemző ónja alól került ki, hogy még a kortestoll is másképpen áll minden egyes városrészbeli polgár kalapján, másképp viseli a józsefvárosi magyar, másképp a ferencvárosi stb.
A Szerecsen utca eltűnt, de az alakjai megmaradtak. A zsidó szatócs is megjelenik a választás színterén, s keleties élénk közbekiáltásokkal és mozdulatokkal ágál a jelöltje mellett. Nagy furfanggal csinálják, kivált az Erzsébetvárosban. Mikor ötven keresztény szavazatot összehoznak Eötvös javára, ugyanakkor csupa taktikából ötven szegény zsidót áteresztenek a Matlekovics pártra: ne mondja a világ, hogy a zsidók nem tartanak a kormánnyal; ha azonban szükség lenne rájok, akkor mégiscsak… hadd mondjon a világ, amit neki tetszik.
»Nem kell többé Bús-bak! Válasszunk ezentúl víg bakot!« Ez az elmésség járja a Terézvárosban, hol évek óta legélénkebbek szoktak lenni a választások.
A döntő nap közeledése látszik mindenen. Az utcák tele vannak aggatva plakátokkal, a házak teletűzdelve vígan lengő lobogókkal. A választási harc mámora bevette magát minden rétegbe. A suszterinas kortesdalt énekel, mialatt fölfelé hajigálja papucsait útközben, a milimári, mikor hajnalban a városba hajtat, »Éljen Szilágyi Dezső« kiáltással veri fel az utcák csöndjét, s a korhely csavargó is ezt hörgi, mikor éjfél után elalszik a kocsmaküszöbön. Az apró gyerekek szintén a jelöltek neveit hangoztatják s Eötvös- és Matlekovics-pártok játszva hajigálják egymást a sétányok kavicsaival. Hja, hiába, meg kell már ilyenkor tanulni az alkotmányos fegyverek használatát.
Már hetek óta folyt a lázas készülődés, de a választásoknál – nem csoda, hogy megfordított világ van – nem az éj vet köpenyt a mozgalmakra, hanem a napfény. Az ezer meg ezer ember, ki mind a maga dolga után siet, eltakarja azt a csoportot, ki a mellékutcán a más dolgát csinálja. Nappal nem látszik az utcákon semmi, hanem mihelyt este kigyúlnak a gázcsillárok, a főváros is fölveszi a kortes világ szimptomáit. Rekedt kurjongatások hangzanak távolról. Csak az »éljen«-t lehet kivenni, de a nevet nem. Harmadik-negyedik utcából mint visszhang felel rá kisvártatva egy másik éljen. Egy Király utcai kocsmában a »Szózat«-ot éneklik részeg emberek zsidó zsargonban. Kortesekkel rakott fiáker robog végig a kövezeten, egy bibircsókos ember kihajlik, s elkiáltja magát utcahosszat:
Nem lesz addig esőzápor,
Még meg nem lesz Kemény Gábor.
Még meg nem lesz Kemény Gábor.
Jó kortesnóta, de falura való, ahol sokkal jobban várják az esőt, mint itt Budapesten.
Egy jó kortes nagy kincs most, mert ritka dolog már a jó kortes. Kezdenek kiveszni ennek a nemes mesterségnek a tudományos művelői. Nagy hadi talentum kell ahhoz. Furfang, stratégia, taktika, és a circumstantiák alapos ismerete.
Megállapítani a főhadiszállást és az apró posztokat, beosztani az embereknek a munkát: ki mihez ért, sereget szervezni kapacitásokból, híres verekedőkből; ahol szép szó kell, az menjen, ahol pedig pénz kell, ott hadd szóljon a jelölt.
Nehéz, fáradságos egy munka ez! A voksok lassan gyűlnek, de gyorsan fogynak. A kapacitáció veszekedett lassú processzus! Valaha olyan volt a választók lelke, mint az itatóspapiros, mindjárt fölszítta, amit odacsöppentett az ember, ma már úgy meg van keményedve, mint a márvány, hogy még a golyó is lepattan róla.
A kapacitációnál a legelső fok az ellenjelöltet lekisebbíteni minél kegyetlenebbül. Az ellenjelölt becsülete olyan most, mint a szenteltvíztartó: mindenkinek joga van belenyúlni.
– Hogy szavazhatnak magok olyan emberre – magyarázza a kortes nemes indignációval –, aki már lopott is, aki már börtönben is ült?
– Annál jobban tudja a szegény ember dolgát – feleli konokul a választó…
…Hát tessék aztán vele beszélni!
Természetesen legmozgalmasabb a választási nap. Nagy baj ugyan, hogy most az egyszer »péntek«. De hát hiszen péntek az ellenjelöltnek is. A zsidónak is van hosszúnapja, de az meg kurta ám ennek a hosszúságához képest. Már hajnalban talpon vannak, katlanokban főzik a borlevest a főhadiszálláson, honnan muzsikaszóval vonul a menet a választási hely felé. Ebben a menetben kevés még a választó, ez csak »propter formam« van a tíz szükséges emberrel. Az igazi voksok még az igazak álmát alusszák otthon, s azokat egyenként kell ideszállítani zászlós fiáker-szekereken.
Az ilyen menet csalékony, többnyire úgy rendezi a főkortes, hogy minél szegényesebbnek látszassék. Ha tegnap még az volt a taktika, úgy tünteti fel a pártot, hogy az óriási többségben van, ma már a szerénység álarcát fölvenni lett üdvössé: hadd essék tévedésbe az ellenfél erejök felől. A »kikészített szavazatok« az egyes tanyákon vannak elhelyezve, a zöm a főhadiszálláson marad. A törzskar hódító portyázásokra indul az ellenfél tanyáira. – Maga a vezér a választás helyén settenkedik, s onnan dirigálja nyargaló lovas futárok által az egész hálózatot.
A választók tízével eresztetnek be szavazásra, a »készlet« sohasem nagy, de sohasem szabad elfogynia. Azért az hát csak lárifári, ami izgatottságot a be nem avatottak átszenvednek a szavazás alatt az esélyesek hullámzása szerint. A főkortes mindebből nem érez semmit, ő már tudja, hányadán állnak a dolgok, s ha néha úgy látszik, hogy a fel s alá nyargalászó bérkocsik már csak szórványosan szállítják a híveket, az lehet még »griff« is, mely korai örömet s késői zavart, kapkodást keltsen a túlsó táborban. Sokkal rosszabb jel az, ha a kevély főkortes büszke, fennhéjázó arccal tesz rendeléseket: mert ez a közeli bukás takarója. Legalább még egy kicsit hadd bosszankodjék a túloldal.
Hírek jönnek-mennek egész nap. De ezek már apró nüanszok, itt-ott kiválik egy-egy ember a nyájból és eltévelyedik, vagy ideszegődik egy másik, aki amott volt »bizonyos«. De a csüggedésnek, éledésnek legtöbb anyagot a »kétesek« nyújtanak, javítva vagy rontva a kalkulusokon.
Természetesen a legtöbbet érő a választásoknál is, ha a szavazatszámok párhuzamosan szaladnak egymás mellett. Kis differenciák nagy izgatottságot szülnek. Az utolsó órában már a beteg embereket is behozzák. Halvány, összetört alakok kullognak be, akik nem bort ittak, de medicinát.
Ezek az utolsó lélegzetvételek.
Künn-benn tetőpontra hág az izgatottság, a bizalmi férfiak szíve hangosan dobog. Minden ember síri csöndben szavaz le. Minden szavazás végigszalad az érdeklődők idegein.
Egy pillanat még, s vége van… A tollak és az irónok lázasan reszkető kezekben futnak ide-oda.
Megvan a többség. Mint a futótűz szalad végig fültől fülhöz, s egy óriási, falakat reszkettető diadalordítás hangzik alulról.
A legyőzöttek rendetlen tömegekbe gombolyodva, szemükre húzott kalapokkal sompolyodnak el.
A mámoros éljenek gúnyolódva kísérik őket utcáról utcára, hallják mindenütt, fülükbe cseng bármilyen távol jutottak, s dühösen keserűen emelik fel az ökleiket:
»No, megálljatok, meg! Hiszen nem a világ három esztendő!«
