HUMOR A KORTESMEZŐKÖN
HUMOR A KORTESMEZŐKÖN
Még két-három nap s a lobogókat bevonják a házfedelekről, s az utolsó »éljen« is elhangzik. A betört választói fejek beforrnak, a zsandárok szépen elmennek a nyári kvártélyaikra, a megválasztott jelöltek Budapestre utaznak szállást nézni, a megbukott jelöltek pedig kiheverik a világfájdalmas hangulatot. Hiszen nem a világ három esztendő! S akkor úgyis előlről kezdődik, ami most elmúlt.
De addig minden a rendes kerékvágásba esik vissza. Még a sírok is begyepesednek, ahol az agyonlőttek tovább álmondják az eszem-iszom életet. Mert sokkal szebb ezeknek a túlvilág, mint akik ágyban halnak. Dulce et decorum est pro patria mori – ezt tartják a zsandárok.
A csaták tereit mély csönd és nyugalom üli majd meg.
A szenvedélyek tüze is kialszik, s a hamuban többé senki sem fogja megégetni az ujját. Nem marad meg a nagy harcokból egyéb, csak egy-egy fizetetlen kontó imitt-amott és egy-egy jóízű adoma. S akik csak bosszankodtak eddig, azok nevetni is fognak tudni. Ha a kontóknak nem is, de az adomáknak valószínűleg.
Ha adomákról van szó, kivel lehetne kezdeni méltóbban, mint a jó Németh Alberttel, aki ezúttal csak négy kerületet tartott megszállva különböző nyelven. Volt magyar, német, sőt tót kerülete. Mivel pedig tótul nem tud, Németh Albert egy vasárnap délután vett magának két leckeórát a függetlenségi kör tót szolgájától, följegyezvén a »noteszébe« néhány hatásos mondatot tótul, versbe szedve:
Nye bojtye sza moji mili slovaci
Chto van zle prajeji to sa derebáci.
Chto van zle prajeji to sa derebáci.
(»Ne féljetek, kedves jó tótjaim, akik nektek rosszat kívánnak, azok haszontalanok«.)
Porcie sa velkje ludja Bozsi! (Az adók nagyok, atyafiak.)
Ilyen mondatokkal felacélozva utazott föl kerületébe. A tótok meg is becsülték a jó emberséges kinézése és a hatalmas szakálla miatt. Összekerítettek négy jó parasztlovat, s úgy hurcolták faluról falura. Mindenütt elmondott egy ilyen jóízű mondást, s addig jó volt dolga, míg ezeket dobálta közéjük a jegyzőkönyvéből; mindig azt mondták rá »Úgy van, igaz« – hanem amilyen zseni Németh Albert, negyed-ötöd napra úgy megtanult tótul, mint a folyóvíz, s mikor azok elkezdték szívére kötni, hogy mindenekelőtt a földről vegye le az adókat, mert ők itt mindnyájan földet bírnak, akkor megszállta a behatóbb argumentálás vágya.
– Hiszen én magam is földbirtokos vagyok. Nekem magamnak is van egypár száz holdacskám.
A főembere egy őszhajú paraszt kétkedve rázta meg nagy fejét, s figyelmeztetőleg rántotta meg a kabátját.
– No, mi baj? – súgott hátra Németh.
– Ne mondjon ilyen bolondokat a nagyságos úr, mert ezt már el nem hiszik.
– Miért ne hinnék el? – förmedt fel ártatlan képpel.
– Óh, jaj! – vigyorgott rá gúnyosan a főkortes. – Ha olyan jószága lenne, akkor tudom nem csavarogna itt köztünk ekkora nagy munkaidőben!
Ugyancsak Németh Alberttel történt egy másik kerületben, hogy egyik barátjának az ellenjelöltjét (aki igazán nem a parlamentbe való ember) rettentő módon lekisebítette a nép előtt.
– Nem tisztességes ember az! Nem kell megválasztani. Lopott, hamisított, börtönben ült.
– Annál jobb – kiabálta bele némi meggondolás után az egyik hallgató –, antúl jobban tudja a szegény ember sorját.
Most pedig áttérek az adomák másik atyjára, Pulszky Ferencre, mert ha Gül Baba lehet a »rózsák atyja«, bizony Németh Albert és Pulszky Ferenc is lehet az adomák atyja. – Ámbár Pulszky Ferenc mint atya egy kicsit kényelmetlen.
Szomorúan esik konstatálnom, hogy az adomák atyja nem adomázott, hanem csak leadomáztatott; pedig ha olyan nagy mesterei az adomáknak, illő, hogy ők uralkodjanak velök.
Ezért kell felhoznom Pulszky Ferencet, aki egy adomával hódított magának egy kerületet.
Az öregúr Verbászon volt fölléptetve Kármán Lajos ellen.
A győzelemhez nem sok kilátást tápláltak a hívei, mert már a Kármán névre rá volt szokva minden torok. Kármán négyszer egymás után képviselte a kerületet, tizenkét év nagy idő, s azalatt egészen belegyepesedett a fejükbe. Nem lehet azt onnan kigyomlálni többé semmiféle elokvenciával!
Hanem a Pulszky Ferenc elmés fejében megszületett erre az ötlet.
S mikor a programbeszéd elmondása után valaki felkiáltott a tömeg közül: »Éljen Kármán! Nem szabad elhajtani egy régi barátot egy újért!«, az öreg Pulszky rettentő humorával válaszolt:
– Igazuk van önöknek. Én magam sem lépnék fel ellene, ha az elveim nem parancsolnák, hogy küzdjek mellettök. Nem lépnék fel, mondom, mert meg tudom becsülni, mennyit veszít ő, ha megbukik. Három év múlva letelnék a tizenötesztendei szolgálata, s akkor megkapná önöktől a penziót.
No iszen, csak ez kellett az atyafiaknak. Mint a futótűz terjedt a rémhír, hogy Kármánnak penziót kell majd fizetni.
…De már bolondgombát Verbász mégsem evett, s sietett lóhalálban elejteni a szegény jó Kármán Lajost, akit az isten megnyugtasson.
