A HARMADIK NAP
A HARMADIK NAP
[okt. 18.]
A múlt országgyűlés annyira megrontotta a renoméját a mostaninak is, hogy már a válaszfelirati vita harmadik napján alig volt publikum a karzatokon, s maguk a honatyák is olyan gyéren lépték el a padsorokat, mintha az aranka rágott volna ki köztük egész nagy foltokat.
Pedig a mai ülés megérdemelt volna nagyobb érdeklődést, mert nagyon mulatságos volt, ha nem volt is nagyon épületes.
A többségnek eddig az volt a taktikája, hogy mikor valamely kérdésen hamar kívánt keresztülgázolni, leült és hallgatott, s így biztos volt abban, hogy az ellenzék tüze táplálék hányában hamarabb ellobban, mintha hol az egyik, hol a másik fölpiszkálja, s halmozza rá a gyúanyagot. Ilyetén módon sok érdekes vitát sikerült már elfojtania, még mielőtt kitörhetett volna.
De ez a mostani Ház még nagyon fiatal, nem tudja, mi a csízió. Aztán meg mindig akadnak olyanok, akiknek okvetlen mondani kell valamit, s akiknek az, hogy szóljanak, drágább érdek még a párt érdekénél is. No meg aztán van olyan is, aki bizonyos benne, hogy ő világító gyertya, melyet véka alá rejteni ellenkeznék a szentírással. Elég baj, hogy mandátum hiányában mindaddig közre nem világíthatott.
Tehát Busbach Péter volt az első szónok, aki a múlt választáson csaknem áldozatul esett a Terézvárosban, amikor elhíresztelték róla, hogy antiszemita. Hiába szabadkozott akkor, nem hittek neki. Szerencse, hogy Tenczer Pál még idejekorán meggyőződött róla, hogy olyan filoszemita – mint gróf Festetich Pál, az ellenjelölt – Busbach Péter is van, s nem vette többé a választását komolyan. Ha már mindegy, akár Pál, akár Péter, hát akkor gondolá magában, legyen inkább Péter. És amit Tenczer Pál gondol, az meg van gondolva.
Péter tehát meglett, s megragadta a legelső kínálkozó alkalmat az ország házában lemosni magáról a rákent gyanúnak még az árnyékát is, mintha őbenne az antiszemitizmusból egy mákszemnyi nem sok, de csak annyi is lenne, s hatalmas filippikával rontott neki a Ház legifjabb pártjának, mely vihart vet, gonosz szenvedélyeket izgat, és nem áll az erkölcs alapján.
Hej, lett erre zivatar az antiszémi táborban! Mint mikor a borkősavat összeöntik a kétszer szénsavas szódával, úgy pezsgett, sistergett és bugyborékolt. Maga Péter állt a habok fölött, mint a szikla, és igyekezett imponálni a zajgásnak, amiben pompás szolgálatot tőn nékie már az arca is, lévén az legrózsásabb hangulatában, és olyan színű, mint más emberé, ha nagyon méregbe jön.
Különösen egy hosszú reverendás fiatal antiszemita pap árulta el állandóan kétségbevonhatlan jeleit a keresztényi türelmetlenségnek. Izgett-mozgott, mint a sózott halcsík, úgyhogy jámbor Péchy Tamás is kíváncsi lett a kilétére, s az elnöki székből figyelmeztette, mi dolog, hogy még eddig nála be nem mutatta magát.
– Én Komlóssy Ferenc vagyok – sietett az helyreütni a hibát, illedelmesen felállva és meghajtva magát. De már ekkor kivehető volt a hangjából a szándék, hogy »majd megtudjátok ti, mindjárt, ki vagyok!«
Minekutána Busbach Péternek tökéletesen sikerült volna megszilárdítani három év utánra kilátásait a Terézvárosban, fölállott a szélsőbalon egy hatalmas alak, Hódmezővásárhely képviselője, Gosztonyi Sándor, aki dacára, hogy ezúttal szólalt föl először, régi jó ismerős beszéddel igyekezett pihenőt szerezni a hallgatóság kifáradt türelmének.
De az neki korántsem sikerült olyan tökéletesen, mint Bausznern Guidónak, a hosszúnyelű szász képviselőnek, akin csak pátrija, Zay Adolf bír túltenni az alaposságban. Bausznern tanult, gondolkozó és – reméljük – megállapodott ítéletű politikus, akinek nagy fejtörésbe került ráakadni, hogy legokosabb dolog kibékülni az embernek a magyar állameszmével.
Mert tudni való, hogy Bausznern Guidó nem mindig gondolkozott oly higgadtan és hazafiasan, mint ez idő szerint. Volt egy idő, mikor még nagyon szaturálva volt cs. k. dragonyos elméletekkel, s amikor egész természetesnek találta, hogy Brassó egyenjogú legyen Budapesttel, a szász gróf a miniszterelnökkel, a szász univerzitás az országgyűléssel. De ez ifjúkori hóbort vala, Bausznern ma korrekt állampolgár és hű hazafi, akire rámondja még az e tekintetben kényes ízlésű Herman Ottó is: »Ez aztán jóravaló bakszász; kár, hogy a hutában nem fúnak olyan hosszú üveget, hogy spirituszba tehetném«.
Különös éllel vágott oda Apponyi Albertnek, akinek jászberényi ama mondására, hogy ő »a nép embere, míg Tisza nem az«, azt felelte, hogy lehet ő a nép embere, de nem lesz a szituáció embere soha; Tisza pedig az. Erős mondás. De nekünk egészen úgy látszik, nem oda vág, ahova néz. Ez a Bausznern alighanem akar valamit.
Beszéde a heidelbergai tanszéken elmondva okvetetlen hírnevet szerzett volna neki. Itt azonban nagyobb hatást tett a Komlóssyé, ugyanazé, aki az imént bemutatta magát.
No, még ilyen beszédet soha nem pipáltunk! Ez már aztán beszéd! Ilyet mondjon Szalay Imre, ha tud! De fogadni mernénk, hogy nem tud. De hogy is tudna, mikor nem járt a szemináriumba, ahol alaposan taníttatnak a klasszikusok.
Azon kezdi, hogy titokban az egész Ház az ő pártján van, kivéve a zsidókat. Aztán megleckézteti a királyt, miért leckéztette meg Aradon a papokat, amiért az elnök őt leckézteti meg, mire ő viszont az elnököt leckézteti vissza. Majd a »ravasz, kétszínű anglikanizmus«-t támadja meg, amitől Péchy Tamás úgy megijed, hogy a Dunáról már Budapestnek látja szegezve az angol Armstrongokat, s kéri szónokot, hogy ne veszélyeztesse Angliával fönnálló barátságos viszonyunkat.
Az ifjú páter meg is szívleli ezt a figyelmeztetést, és békét hagy Nagy-Britanniának, s minden haderejét a zsidók ellen koncentrálja, akiknek nincsenek Armstrongjaik, s így Péchy Tamás nem is ijed meg annyira, hogy az ezekkel való barátságos viszonyt a veszélyeztetés ellen elnöki oltalmába venni szükségesnek tartaná.
A szónok biztosítja a Házat, hogy nem kívánja a zsidókat se agyonveretni, se Palesztinába kergetni, se az emancipációt tőlük elvenni. Sőt kárhoztatja Fichtét, aki olyan zsidót kívánt, akinek a fejét leütik, aztán más fejet tesznek a nyakára de olyat, amelyben egy zsidó gondolat se legyen. Nem, ő nem megy annyira, ő csak revízióját akarja az emancipációnak, s azt kívánja, adják is meg a zsidók az árát, fizessenek türelmi adó címén külön zsidó adót.
Meg kell adni, jeles szónoklat volt, melyen igen jól mulatott a Ház pártkülönbség nélkül, főképp mikor a szónok felszólította a miniszterelnököt, menjen csak Nyitra megyébe, nézze meg, mit csinált ott a néppel a zsidó: fogadni mer, hogy három év múlva maga a miniszterelnök úr is antiszemita programmal fog föllépni.
Miután még arról is biztosította volna Grünwald Bélát, hogy pánszlávizmus Magyarországon nem egzisztál, s Busbachnak telket ajánlott volna Aussee helyett a Balaton mellett, a különös akcentussal elmondott oráció végével odafordul Justh Gyula Haviar Dánielhez:
– Ugye ez a Komlóssy tótkomlósi?
– Dehogy – felel ez –, a tótkomlósiak szebben tudnak magyarul.
Még volt egy szűzszónoklat, mely végképp kétségbeejté Kőrösi Sándort. Vámos Béla szólalt föl, aki szintén akadémiai jogtanár, mint ő, de még öblösebb hangja van, mint neki. Tehát Kőrös itt se maradhat Kecskeméttől. Ha a kőrösieket nem emelné az a lelkesítő tudat, hogy a királyfi felesége a »kőrösi lány«-t dalolta el, s nem a »híres város az Alföldön Kecskemét«-et: kétségbe kellene esniök ama vereség fölött, melyet ma Vámos Bélától Kőrösi Sándor harsogó hangja szenvedett. A beszéd különben egyéb elemi csapást nem okozott.
Ha a t. Ház nem gondol még valamit, a fölirati vitának holnap vége lehet, s csak a zárbeszédek maradnak még hétfőre. De a jövendő isten kezében van, s holnap megint egy antiszemita pap: Zimándy beszél, kihez elvtársai még nagyobb reményeket fűznek, mint Komlóssyhoz. Ki tudja, ez nem paprikázza-e föl a többi híveket is annyira, hogy rezervájokat félbehagyva, akcióba lépnek tömegestől.
