A T. HÁZBÓL [okt. 19.]
A T. HÁZBÓL [okt. 19.]
A Ház méltósága, nimbusza száll egyre alább-alább…
Lejjebb már nem is mehet. Elérkezett a nadírre. Most már csak vissza lehet fordulnia.
Tagadhatatlan, hogy ezt a sajtó okozta. A sajtó, mely az auktoritásokat összetörte, mely lehámozta a csinált fényt az alakokról, mely odavilágított a törpeségeikre, fogyatkozásaikra. A sajtó megölte a parlament tekintélyét.
De azért nem a sajtó a hibás. A sajtó csak feladatát teljesítette. Közelebb hozván mindenkihez a szereplő embereket, mint a nagyítóüveg.
S a szereplő emberek nem állották ki a közelséget. A parlament gyengébb volt, mint a sajtó. Pedig megfordítva kellett volna lennie.
Tegnap egy tekintélyes képviselő letöröltette nevét a szólók lajstromából:
– Itt nincs jövője, csak annak, aki bolondozik. Inkább nem fogok beszélni.
A Ház tagjai meg nem hallgatták tegnapelőtt Mocsáry Lajost. Alig volt bent ötven ember, s az is unatkozott, és a homlokát törülgette. Mert Mocsáry magas szempontból, parlamenti hangon beszélt.
Apponyi beszéde alatt tömegesen ballagtak ki a mamelukok. Egyik olyat ásított a mediumon, hogy az ott járkáló Maszák összerezzent.
Talán tüntetni akartak? Nem, ők valóban unatkoztak. Mert az Apponyi beszéde is magas volt.
Hanem egy fiatal papocska beszélt tegnap. Az volt a Háznak való beszéd. Zsák megtalálja foltját, oráció megtalálja a maga közönségét. Ott volt a padokban minden lélek, még az öreg Bánffy Dániel is ébren hallgatta, s oly néma csöndben beszélt a kis Komlóssy, mint Tisza Kálmán szokott ünnepélyes pillanatokban. Csak néha harsogott fel a röhej, a tetszés, a kielégített várakozás tomboló zaja.
S mit beszélt?
Zöldségeket, diákos naivságokat, gorombáskodott jobbra-balra, gyermekes modorban, sértő hányaveti hangon.
Tíz évvel ezelőtt pirulva távoztak volna ki a teremből a képviselők.
Tegnap lihegve futottak be, akik elkéstek.
Ma aztán megindultak a vélemények.
– Bátor fiú – szólt egy képviselő, aki már miniszter volt.
– Sohasem lesz belőle püspök – jegyzé meg egy másik, aki nagy dicséretet akart ezzel mondani.
– Kár, hogy pap – jegyzé meg egy leányos apa.
– Sok esze van – fejtegeté egy harmadik –, de még nincs kiforrva.
A Komlóssy beszéde olyanforma beszéd volt, amelyről azt szokták mondani »háromnapos oráció«. Van olyan beszéd, amelyről egy félóráig beszélnek, van olyan amelyik másfél napig foglalkoztatja az elméket, és van olyan, melyre már akkor se emlékeznek, mikor a szónok elfáradt tüdeje a beszéd végeztével az első lélegzeteket beszívja.
A Komlóssy beszéde ma is uralta a kedélyeket, hiába jött közbe Horánszky, és hiába jött volna akárki, csak éppen egyetlenegy férfiúról rebesgették, hogy képes elhomályosítani a napok hősét, s ez a »Trefort miniszter kalapácsa«.
(Ezt a titulust viseli Zimándy Ignác azóta, hogy Trefortot támadta meg egy röpiratban.)
Honnan, honnan nem, szárnyra kelt a hír, mindig messzebb és messzebb szivárgott, hogy Zimándy Ignác fogja összetörni a zsidókat, hogy egy irtózatos ember, akinek hangja mennydörgés lészen s szavai villámok.
Úgy képzelte mindenki e »daliá«-t (kiből daliácska lett), mintha nehéz páncélban járna, tarajos sisakot viselne, s rettentő buzogány lógna a kezében. Zsidó gyerekek két hónapja álmodnak róla minden éjjel.
Mikor a Ház megnyílt, mindenki azzal jött be: »Melyik az a Zimándy?« Még Róth Pál sem volt olyan nevezetes.
Izmos alak, nagy idomtalan fej, olyan színben, mint a kakas taraja. Szemei szürkék, mint a mocsár, s vadul villognak szerte.
Felállt, és mély csönd lett – aminő a temetőkön van.
Tisza friss pápaszemet vett; Péchy félénken zsugorodott össze székén; Szapáry hátrarázta fején szép ólomszínű haját; Wahrmann dacosan szegte hátra fejét (jöjjön, aminek jönni kell!), Chorin sóhajtott, s a baltenyerét a fülére tapasztotta…
A folyosó egy perc alatt kihalt. Nem maradt ott egy lélek sem, csak Stesser József, Tiszának kedvenc köztiszteletben álló tanácsosa, ki egy fekete bőrtokban hozta aláíratni a miniszterhez a folyó ügyeket. Hogy a közigazgatás kereke is hadd forogjon, míg ott a nyelvek forognak.
De rosszkor jött…
Mert hát álljon meg a közigazgatás kereke… Zimándyt csak nem lehet meg nem hallgatni. Mit tesz az a nagy világrendben, ha valamely vármegye egy negyedórával később kapja a dorgatóriumot!
Zimándy beszélni kezdett.
Az antiszemiták ragyogó arccal hajlottak arrafelé.
Halkan kezdte és szaggatottan, tót és német dialektus vegyülékével. Egy-két ügyetlen mondat után nyomban megcsappant a remény és ijedelem.
A nagy test eleinte csak állt, csupán a nyelve mozgott, később a balkezét kezdte illegetni, majd sebesen forgatni, utána a jobb kezét, végre a ballába mozdult meg, a pad alatt toporzékolt és dobolt vele, végre ugrált, szemei kidülledtek, szájából messze szétfrecsegett a nyál… halántékán újjnyi vastagságú kék erek dagadtak ki, orrán gőzt lövellt, homlokráncai összetepedtek, mint egy pamutsapka, a nyaka irgett-forgott, mind a két keze hadonászott, mint az ördögmotolla, gyér hajszálai az égnek ágaskodtak, akárcsak a kartácsoló kefe, dereka hol kihajlott, hol behajlott, neki-nekiindult, mintha fejével a padnak akarna ütődni, majd hátra hajlintá a derekát.
A homlokáról nagy izzadtságcsöppek gurultak alá.
Mikor pedig a bécsi kofa-jelenetet produkálta, igazi kalamajkát kezdett járni…
Falrengető kacaj hangzott szerte, a képviselők majd hanyatt dőltek nevettükben, Wahrmann arca mennyei örömtől tündöklött, Péchy a jelenet élvezetébe merülve, elfelejtette a csengettyűt megrázni. De eszébe juttatta Tisza Kálmán, ki megbotránkozva elsőnek távozott a teremből.
A kegyelmes úr reggelizni ment.
Egyedül ült le a nagy asztalhoz.
Nem volt a büfében senki. Még a szép Irma sincs ott, gyöngélkedik.
A miniszternek jólesett, hogy egyedül lehet egypár percig. Mert a skierniewicei megbeszélt béke nem hat ki rá. Neki nincs békéje egy percig sem. Hódoló mamelukok kísérik lépten-nyomon.
Egy olyan eseménynek kellett közbejönni, mint a Zimándy beszédje, hogy ne lássák, s egyedül hagyják.
A sonkák, szalámik, vajak illata töltötte be a termet, s nem a tömjén.
Hosszú, szabad lélegzetet vett, s a nagy elhagyott teremben, hol csak az óra ketyegett kimérten, elkezdett gondolkozni.
Milyen más világ volt itt valamikor! Mikor még Teleki László beszélt odabent… Mikor az öreg Deák adomázott idekünn…
Akkor volt ez a büfé ilyen üres!
De hát csakugyan nem jönnek ezek az én mamelukjaim?
Senki sem jött.
Tehát csakugyan nincs egy se, aki szégyellje hallgatni azt az embert…
De mégis…
A puha szőnyegen léptek tipegése hallatszott.
Vajon ki az a jó ízlésű ember? – tűnődék a miniszterelnök.
Kevés vártatva egy borzas, zilált ősz fej bukkant be, mint az ordas farkasé, de csakhamar visszahúzódott.
A miniszter oda pislantott kék pápaszeme mögül.
Az öreg Csatár kullogott ott sántító lábbal, leverten – szégyenlősen.
