A T. HÁZBÓL [okt. 16.]
A T. HÁZBÓL [okt. 16.]
Ott hagytuk el ezelőtt több mint egy negyed esztendővel, hogy Irma kisasszony a büfében éppen már csomagolt össze mindent, amikor Odescalchy Gyula az utolsó ülés utolsó negyedórájában megette a büfében a legutolsó pogácsát – s ezzel vége lett az 1881-iki országgyűlésnek.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és sok bor lefolyt a választók torkán.
Egyéb nem változott. Minden úgy van, ahogy volt. A nagy botú kapus most is ott áll borongva az ajtóban, közönnyel nézvén a kifelé s befelé rajzó képviselőket, mintha mondaná: »Jöttök, mentek, de én itt állok, itt maradok«.
Bent Bassó jár csörömpölve a könyvtár kulcsaival, úgy tesz, mintha száz könyvet kellene kikeresnie. (Ezek az emberek mind azért költöttek annyit a kerületekre, hogy itt a könyvtárt búvárolhassák.) Kónyi (mindnyájunk kedves Kónyija) mosolyogva, fürgén futkos a folyosón, minden ismerősének súgva valamit. Csupa öröm, csupa boldogság ragyog olajszínű arcán, mely együtt kormosodik az épülettel.
Hohó… hiszen a Prileszky Tádé zöld sipkája is megvan még! Tisza Kálmánon ugyanaz a tavalyi ismerős nadrág. Bent a teremben az elnöki pulpituson Péchy ül. Mellette köröskörül ugyanazok a fejek: a büfében Rónay János könyököl a pulpitusra, Odescalchy herceg pogácsát ropogtat. Mit? Hát még mindig azt az egy pogácsát eszi azóta? (Ti. június óta.)
A csalódásig hű másolata a régi képnek, mely összeszövi a múltat a jelennel, csupán egyetlen körülmény konfundál, hogy a Beksics kávészín őszi kabátja miért nem lóg most az olvasószobai ruhafogason.
Igen bizony, ez a kabát mutatja, hogy új világ van itt, ha egészen a réginek látszik is. A régi Házat úgy kell kiásni, mint az Aquincumot.
A romokból még nekünk is jutott. Ott piroslott a Grecsák pozsgás képe az írói karzaton, s mikor Polónyi is benyitott, majd kevés vártatva Éles Henrik, a három férfiú összenézett fagyosan, s egy-egy fanyar mosoly jelent meg arcaikon.
Sose hitte volna egyik sem, hogy olyan könnyű Magyarországon íróvá lenni!…
Édesdeden és figyelemmel hallgatták Irányi Dániel szép, de halk elfátyolozott hangon mondott beszédét (valami torokkatarrusa lehet az öregúrnak), ami igazán nagy hősiesség tőlük, hogy idejöttek, hogy a politikában ilyen szívósan gibickednek.
Mondta is nekik valaki:
– Úgy tesztek mind a hárman, mint Thaly Kálmán kurucai, kikről ő azt állítja, hogy mikor karóba húzták őket, még ott a karón is pipáztak.
De bizony lent is megtetszik a változás (csak egy kicsit jobban kell szétnézni). Az öreg Pulszky Ferenc úgy veszi ki magát az ismerős mezőn, mint egy nagy mérföldmutató, amely azelőtt nem volt ott. Zimándy maga elé teszi a krokodilusbőr tárcáját, s azzal játszadozva méregeti villámló szemmel azokat, akik a miniszteri tárcákkal játszadoznak. Gróf Bánffy Béla élet-halálra keres még valakit a folyosókon, aki nem ismeri Szereday Aladárt. No, mert annak azt mindjárt be kell mutatni, Szereday az az ember, akit Erdélyben fajd helyett lőttek meg. (Denique Erdélynek mégiscsak akad valamije, amivel dicsekedhetik.)
Azután mennyi új alak mindenfelé.
S milyen alakok! Nem mondom ugyan, amit a faluról jött emberekről szokás, hogy megérzik rajtok a friss szénaillat, hanem meglátszik, hogy nagyon meg vannak kefélkedve. A hajuk szépen elválasztva, a nyakkendőjük gondosan megkötve. Az arcuk méltóságosnak, mutatósnak idomítva. Peckesen járnak, s orrukon keresztül beszélnek tanult mozdulatok kíséretében.
Mennyi idő kell még ezeknek ahhoz, míg arra rájönnek, hogy őket senki sem nézi!
*
Tehát ott vesszük fel a fonalat, ahol a Ház megalakult, azaz »tisztelt Ház«-zá lett. Az öreg Boér uralma kiesett keretünkből. (Fájdalmas veszteség ránk ebből csak a Róth-eset.)
Az első vita ma volt. A nagy apparátus, mely mint a szétszedett cséplőgép nagynehezen összekögült (egy-két srófja még most is mozog), ma kezdett először csépelni.
A legszebb, legokosabb felirati javaslatot Falk írta, a legkívánatosabbat Irányi, a legérdekesebbet Andreánszky.
Falkot a csengő ezüst hangú Berzeviczy Albert helyettesítette, ki higgadt, komoly beszédben támadta az antiszemiták javaslatát, mire erősen viharzott fel a zajos ellentmondás. Csatár, ki az utolsó padban terpeszkedett, harsány hangon kiabálta: »Nem igaz!« A két Szalay harcias modorban zajgott, s integetett visszautasító mozdulatokat, s mintha egy drótra volna húzva az egész antiszemita tábor, amint az egyik megmozdult, egyszerre izegni, csipogni, zúgni kezdett az egész raj.
Irányi szép beszéde, mely főképp a választási visszaélések ellen kelt ki, nagy hallgatóságot vonzott. A karzatok zsúfolásig teltek meg, az asszonyok fent kis tenyerüket a fülökhöz toldották, de hiába, ma nem volt a hangjánál.
Hanem aztán annál jobban kondult az Apponyi Albert öblös hangja, kit zajosan éljeneztek a jobboldalon.
De annál jobban becsmérelték beszédje hatását a mamelukok.
Az egyik kijött a folyosóra, és így szólt:
– Olyan beszéd volt ez, hogy most már leányágon is biztosítva van Tiszának a kormányrúd késői századokra.
Andreánszky Gábor volt a harmadik szónok. Született mágnás, de nem született szónok; minélfogva a háta mögé vette emlékezőtehetségnek Komlóssy Ferenc elvtársát, s így ketten együtt mondták el a beszédet. Andreánszky beszélni nem tud, Komlóssy pedig súgni nem tud. Mert sokszor volt úgy, hogy csak azt hallottuk, amit Komlóssy súgott. Pedig azt kellett volna csak hallanunk, amit Andreánszky hallott. S így természetesen összezavarodott a hallgatóság fejében az egész beszéd, de ez azért nem tette azt rosszabbá. Ez az előnye megvan némely orációnak.
Éljent azonban kapott Andreánszky is, mégpedig amit nem is álmodhatott, a kormánypárttól, mert a beszédébe Komlóssy belesúgta azt is, hogy csak a szabadelvű pártnak van egységes programja.
Éljent eddigelé mindenki kapott. Azt gondolta magában az öreg Pulszky: »Nekem valami egyéb kell«. Többet ér az éljennél a »derültség«.
Felkelt az öreg, s olyan szellemes beszédet csevegett el az ő fölülmúlhatlan modorában, hogy tiszta vétek érte az unalmas Országgyűlési Naplóba. Jobb lenne karcolatnak.
Megtámadott az öregúr mindent, megtámadta a jelent és múltat, megtámadta a kormányt, a nagy adókat, megtámadta az ellenzéket, az antiszemitákat, megtámadta a zsidókat, és megtámadta még magamagát is.
Több megtámadni való nem lévén a mindenségben, maga mellé vette fiait és hazament.
