A BÜFÉ
A BÜFÉ
De én nem várok, átmegyek inkább a büfébe.
– Igen, igen, menjünk a büfébe – hangzik a folyosón.
– De hátha valami érdekes történik azalatt ?
– Majd beszólít a telegráf.
Tizenkét óra felé megtelik a két abrosszal megterített asztal, s a pulpitusnál is sokan állnak, kik egy pohár vörös bort vagy egy kis konyakot hörpentenek be csak úgy állva, s pogácsáikat ropogtatva sietnek el.
Hogy az ember a büfét kellőleg meg tudja becsülni, ahhoz ott kell lenni az ülésen s végighallgatni húsz beszédet, melyek csordultig tele vannak hazafiúi keserűséggel; képzelhetni, de le nem írhatni, milyen jól esik azokat leöblíteni egy kis sherryvel. A büfé a különböző pártárnyalatok kielégítésének szempontjából (hogy a törvényhozói stílust használjam) van berendezve. Van ott szalonna, a szélsőbal számára üveg-görebek alatt, van sonka a kormánypárt részére és kaviár a habarékoknak. A büfének háromféle vendégei vannak: azok a képviselők, akik ott esznek és isznak, olyan képviselők, akik ott udvarolnak és végül azok a volt képviselők, akik a karzattól és folyosótól elszoktak, de a büfétől elszokni sehogysem bírnak.
Itt van még csak igazán nagy füst. A sűrű levegőt még jobban elnehezíti a húsok és sajtok illata, mely kellemesen csiklandozza a képviselői orrokat. A kések és tányérok idegbántón zörögnek, a legyek és a beszabadult dongók zömmögve röpködik körül az ételneműeket.
Az asztaloknál vidám kompániák foglalnak helyet. A jó elbeszélőknek ez lenne a voltaképpeni talaja, nem a folyosó, mert itt egészen procul negotiis szürcsölgetik a nemes nedveket s nyugodtan megtelepedve hallgatják a triccs-traccsot.
Csakhogy másféle diskurzus kell ide, mint a folyosóra. A folyosónak a legszívesebben hallgatott causeurje Csernátony, kivel csak az öreg Pulszky vetekedhetnék szellemességben, de az öregúr sokszor ereszti hosszú kantárra az emlékező- és képzelőtehetségét, míg ellenben Csernátony mindig találót mond s ebben áll az ereje. Grünwald Béla üde tehetségének színpompájával mindenre csillogó zománcot von, amit elbeszél; Ábrányi Kornél sziporkázó ötleteivel pezseg s elkalandozó svádájával mulattat; Szontagh Pál szintén a nagy elbeszélők közül való, de ő leginkább anekdotizál s nem a napi eseményekre alkalmazva. A legtöbb politikai mag a Csernátony idézeteiben és megjegyzéseiben van. Grünwald a száraz igazságot felolvasztja szépirodalmi cukorban s színes bonbonstaniclikban dobálja el, Csernátony a cukorból is keserű extraktumot csinál. Bonmot-jairól nem kevésbé híres gróf Tisza Lajos. Egy-egy megvilágító sziporka, egy szúró megjegyzés senkinek sem sikerül jobban nálánál.
Mikor a zsidóházassági vita alkalmával a zajgó főrendek közül valaki egy durva fölkiáltást tett, mindenki megfordult s hangosan kérdé:
– Ki volt az ?
– Gróf Starcsevics ! – mondá Tisza Lajos félig hangosan a képviselői karzaton s ez a megjegyzése egy fél nap alatt befutotta a fővárost és mindenkit megnevettetett.
Máskor egy piszkolódó iratot köröztek a folyosón egy képviselő ellen, aki maga is piszkolódni szokott.
– Mi az ? – kérdé valaki éppen gróf Tisza Lajostól, aki megvetőleg dobta el az iratot.
– Kozareket akasztják – felelte kedélyes közömbösséggel.
De a büfébe egészen másforma causeurök kellenek, mint a folyosóra.
Itt Beöthy Algernon a generális, kimeríthetetlen ötletgazdagságával. Egész kötetet meg lehetne tölteni az ő szeretetreméltó csínyjéivel és jó mondásaival. Még a későbbi nemzedékek is emlegetni fogják, miképp csalta el a szászokat a szavazás elől azzal az álsürgönnyel, hogy a püspökük érkezik; mint kukorikolt fel a pad alatt a legkritikusabb pillanatban, az ellenzéki vezér gyújtó szónoklata közben: a Ház nevetni kezdett s a hatalmas beszéd veszélyes bontó hatása elmaradt.
Régebben Jankovich Miklós volt a párt Beöthy Algernonja. Mert minden jóravaló parlementben szükséges egy olyan alak, aki a tréfa eszközeivel és találékonyságával segít ott, ahol már a bölcsesség elfogy vagy nem használ. Mikor a Deák szivarjait lopták, Jankovichnak kellett kikutatnia a bűnöst. Rá is jött, puskaporos szivarokat rakott be az öregúr táskájába. Csak azt kellett aztán megjegyezni, kinek van a bajusza megperzselődve. – Mikor Csiky Sándort kellett mindenáron elhallgattatni hosszúnak ígérkező beszéde közben, hogy a szavazás még aznap megejthető legyen. Jankovich egy darabka jeget vitt be a büféből s beeresztette a derék hazafi inggallérja alá. Elérte célját. Amint a jégdarab végigszaladt a hátgerincén, egy ijedt szisszenéssel leült.
A büfébe vonulnak a suttogók s leülnek egy külön asztalhoz hátul. Itt igazítják el különféle titkosabb ügyeiket. A minap is írásba elmerülve találtam ott egy előkelő képviselőt.
– Mit csinál? – kérdém.
– Pénzt – felelte kurtán (váltót írt alá).
A nagy vadászok szintén itt ülnek össze s Comes Turcus (gróf Török József) viszi köztük a szót. Ezer lehetetlen kaland csal mosolyt az ajkakra. Csodálatos halállal kimúlt nyulak és medvék árnyai suhannak el.
Ide menekülnek a zöld észjárású politikusok is, kik a Házban nem merik a szájukat kinyitni, a folyosókon pedig nem akad hallgatójuk, itt a büfé derült levegőjében, hol kisebb a nívó, előadhatják nézetüket az ország állapotáról: hogy még Árpád apánk hibázta el a dolgot, minek telepedett meg olyan rossz helyen, ahol hét hónapig van tél, öt hónapig van nyár; amit az ember és állat megkeres nyáron, azt mind fölemészti télen… Hogy nem kell a nagy államadósságoktól félni, mert csak az olyan államnak van jövője, amelyik sokkal tartozik; azt aztán nem engedik elejteni a többi potentátok, mert kamatokat várnak tőle…
– Nem segít mirajtunk csak egy sátoros ünnep – hunyorgat jelentőségteljesen Prileszky, aki gyerekek közt gyerek, bölcsek közt bölcs, mamelukok közt pecsovics, szélsőbaliak közt forradalmár. A sátoros ünnep alatt most azt érti, hogy mikor majd megint hadi sátorok fehérlenek a mezőkön.
Némelykor itt reggelizik a pénzügyminiszter. Nagy sürgés-forgás van, a karcsú Hébe szoknyái ingerlőn suhognak, amint megszaporázott fürgeséggel futkos ide-oda. A mamelukok tiszteletteljesre halkított hangon mesélgetnek, az ellenzékiek pedig gyorsan elpárolognak.
A kis Hébe nagybecsű portéka itt. Mintha egy népes szigeten egyetlenegy asszony lenne. Grófok, bárók versenyeznek egy mosolyáért. Nyájasabbnál nyájasabb hangon szólítgatják: »Kisasszony, egy kanapét kérek«, »Még egy pohár sherryt«, »Friss pogácsát«.
Rónay János beül a kredenc mögé s ott enyeleg a szép Hébével. Néha még a komoly Vizsolyi is bekukkan, hogy egypár pajzán megjegyzést váltson vele. Hát még Odescalchy Gyula herceg: a »rózsák barátja«?
A büfé tündére majd minden évben változik s hogy mindenféle pártárnyalatok ki legyenek elégítve, a szőkét barna követi s a barnát ismét szőke.
A telegráf ezalatt cseng, bong, rezeg s meghozza a jelentést mindenről, ami bent történik. Ha egyszer rezzen, akkor új szónok lép odabent sorompóba, ha kétszer, miniszter kezd beszélni, ha riadozik, sikongat, mintha vészthirdetőn kiáltaná: »Jertek, jertek !« akkor hirtelen szavazás kerekedett.
A gyűjtőíveknek is a büfé a terrenuma. Ott legjobban meg lehet fogni mindenkit. Mert a reggeliző ember kedélyes, ritkán tagad meg valamit másoktól. Valaha hat-hét olyan gyűjtőív is cirkulált a büfében mindennap: Egy boldogtalan özvegy számára gyűjtöttek, némelykor elég jogcím volt egy elégett templom is.
Ma már nemigen gyűjtenek a Házban. Nem tudom mi az oka.
A szegény emberek haltak-e ki vagy a gazdag képviselők ?
