A SOKFEJŰEK
A SOKFEJŰEK
A függetlenségi pártról van szó.
A legfényesebb eszmét ők képviselik, az ő kezükben van a legszebb zászló, melynek selyme édesen suhog.
A célt tudják, hanem a csatatervek részleteivel nincsenek tisztában, miért is a függetlenségi párton senki sincs megelégedve a dolgok folyásával. Mindenki azt hiszi, úgy kellene azokat csinálni, ahogy ő gondolná – ha gondolkoznék rajta.
Egyik legnagyobb baja a pártnak, hogy sok feje van és kevés lába. (S azon a kevés lábon is sok a tyúkszem.)
Rég azon törik már a fejüket, miként kellene behozni egységesebb vezényletet, de nem megy, hiába, nincs csak egy mód: belerakni az összes vezéri neveket a Madarász Jenő kalapjába, aztán hadd húzná ki nekik onnan Földváry Miklós, hogy ki vezessen.
Eddigi vezéreik többnyire nehézkes testű, lassú, ünnepélyes emberek, akik óvatosak a fegyvernemekben és kirohanásokban, mert féltik a nimbuszukat, minthogy nehezen szerezték. (Némelyik azzal, hogy már nagyon régóta él.) Nem szeretnék tehát könnyen elveszíteni. Ha támadnak is, annyira megfontolják, mit mondjanak, hogy rendesen semmit sem mondanak.
Taktika, stratégia nincs a pártban, egyszóval a vezénylet hiányzik. Innen az általános fejetlenség a sokfejűek pártján. Mocsáry Lajos igen találóan mondá egy ízben:
– A függetlenségiek olyanok, mint a nomád arabsok. Mindenik a saját zsoldján, a saját lován, a saját fegyverével, a saját szakállára harcol.
*
Egyszer összeráncolt homlokkal, lehajtott fejjel láttam sétálni a folyosón Herman Ottót, kékes szemeit fürkészőn forgatva mindenfelé.
– Mit keres ? – kérdém.
– A pártomat – felelte szomorúan.
Pedig ott jártak-keltek, ott zsibongtak körülötte a derék szittyák.
És azóta sokszor láttam ilyen tűnődve járni Helfyt és Irányit is.
Mert így van az: párt a vezérét, vezér a pártját nem találja, ha mindenki a saját lován, a saját szakállára harcol.
*
De ez csak a részletekben van így. A fődologban kompakt a függetlenségi párt. S ha jól meggondoljuk, nincs is szüksége taktikára. Hiszen anélkül is tökéletes. Isten jókedvében adta ezt a pártot az országnak.
Olyan ez, mint a gyűjtőmedence, ahova minden merészebb kívánság befolyik, ahol a békétlen lelkületek megtalálják az okot, amiért egész ártalmatlanul holtig duzzoghatnak.
Ilyen elégedetlenséget lecsapoló apparatusa egyetlen európai parlamentnek sincs.
Nálunk sohasem lehetnek állandóbb kommunisztikus vagy szocialisztikus csoportosulások, mert van egy olyan cél, melyet túllicitálni nem lehet, mely soha ki nem megy a divatból, hogy másnak engedjen helyet, mert nem tud magyarnak emberi agy szebbet, többet, nagyobbat kigondolni Magyarország önállóságánál.
S ehhez a törekvéshez nem kell taktika, hanem csak remény. S a reményhez türelem.
Ők akkor sem hibáznának a szerepük ellen, ha át nem kelhetvén a folyamon, leülnének a partra és szép csendesen bevárnák míg a víz elfolyik.
Hogy ők ezt lármásan teszik, meg lehet nekik bocsátani, mert nekik nincs meg a sanszuk, hogy a piros székekbe és az éléskamrákba lármázzák bele magukat.
A jövőnek élnek, de nekik magoknak nincs jövőjük. Nem kell hát őket azért kigúnyolni, ha néha jobban hadonásznak és csörtetik a kardot, mint kellene; még kevésbé amiatt, ha sokszor egész ciklusokon át nem csinálnak egyebet, mint hogy Ugron Gábort várják, ha nincs itt, mikor jön meg Erdélyből, ha pedig itt van, akkor azt várják, hogy mikor megy el Erdélybe.
Hiszen az a programjuk, hogy várjanak.
