A KÉPVISELŐI MESTERSÉG
A KÉPVISELŐI MESTERSÉG
A pálya tagadhatlanul hanyatlott, nemcsak az országházi kapus szempontjából, hogy sáros időben hajdan még azt kiáltotta a szolgaszemélyzetnek a képviselő, mikor a foyer-be ért: »Ide a fogatomat!«, most meg már csak annyit mond: »Ide a kalucsnimat!« – hanem lekopott lassan-lassan a nimbusz egészen.
Senki sem tartja már nagy embernek Tischler Vincét vagy Lipthay Pált azért, mert képviselők. A naiv idők letűntek örökre, a tekintélyek lehanyatlottak a régi tekintetes urakkal. Az átkozott újságírók lejáratták a nagyságokat, mert közel hozták őket a közönséghez. Minden bibircs, májfolt látható lett.
Azokban a hazafiakban már senki sem hisz, akik álmatlanul töltötték éjeiket és sírtak a haza sorsa fölött. Az aranyozott köd szétfoszlott. A frázisok elvesztették erejöket. A képviselőség apródonként puszta mesterséggé vált.
Magok a képviselők egy része is gyári módon állíttatik elő. Részben kreaturák, részben ambulánsok.
Hajdan a közbizalom keresett fel némely férfiakat, ma bizonyos férfiak indulnak el magoknak közbizalmat keresni. (Ez pedig nagy különbség.)
Hajdan (még csak tíz év előtt is) bent a parlamentben keresni kellett az embert az odiózus dolgokra, ma az odiózus dolgokat maguk az emberek keresik.
Ezért hanyatlott s ezért vált mesterséggé a képviselőség, de még mindig a legkellemesebb mesterségek egyike, sok előnnyel, de némi hátránnyal is.
Egyik előnye a szórakoztató társasélet, nem a veszedelmes »pertu«-ságot értem, mely sok embert csábít el, kivált a tehetségteleneknek merőbe áldatlan pályára; a »pertu«-ság mindössze üres forma, melyet a gyakorlat ad absurdum redukál * – hanem értem a, klubot, a képviselői élet költséges, de ingerlő tarkaságait, a szereplés édességét, a csillogó lidércfényt, mely nem egy derék embert vitt már a mocsárba.
* Gyakran esik meg, hogy kénytelen megkérdezni a társától: »Ugyan hogy is hívnak téged kedves barátom?«
Néhány év előtt történt, hogy a pénzügyi bizottságba ki volt jelölve egy gróf (nem tudom már kicsoda micsoda) és Lukács Béla. Valamelyik képviselő nekiindult korteskedni a gróf javára, s ebben a járatban szólít meg egy barna kopasz urat a habarékos padok egyikében:
– Remélem, te is a grófra szavazol, pajtás. Derék fiú, megérdemli. De meg kicsoda, micsoda is az a Lukács Béla ! Nos megígéred ?
– Légy nyugodt barátom – feleli a megszólított –, minden bizonnyal a grófra szavazok, minthogy éppen én vagyok az a Lukács Béla, és nem szavazhatok magamra.
(Nem érdemes a pertuságért pénzt költeni.)
Néhány év előtt történt, hogy a pénzügyi bizottságba ki volt jelölve egy gróf (nem tudom már kicsoda micsoda) és Lukács Béla. Valamelyik képviselő nekiindult korteskedni a gróf javára, s ebben a járatban szólít meg egy barna kopasz urat a habarékos padok egyikében:
– Remélem, te is a grófra szavazol, pajtás. Derék fiú, megérdemli. De meg kicsoda, micsoda is az a Lukács Béla ! Nos megígéred ?
– Légy nyugodt barátom – feleli a megszólított –, minden bizonnyal a grófra szavazok, minthogy éppen én vagyok az a Lukács Béla, és nem szavazhatok magamra.
(Nem érdemes a pertuságért pénzt költeni.)
Ahol ilyen az előny, hogy hátránynak is bevehető, ott a hátrány viszont megjárja előnynek.
Az a hátrány, hogy a képviselőnek nem kell dolgozni. Aki egyszer mandátumhoz jutott, az végképp elszokik a munkától úgy, hogy abból nem lehet többé semmi, csak képviselő.
A parlament csak kevés embert enged cselekedni. A nagyobb rész hajlong, meggörbült hátgerinccel, lődörög összetett kézzel s anekdotizál.
Hogy azonban ne kelljen magát szégyelnie a dologtalansága miatt, erre is ki van gondolva valami: az osztályülések. Aki egy mukkot sem szól, egy szalmaszálat sem tesz keresztbe soha, annak is legyen egy mentsvára: az osztályülés.
A közönség oda be nem lát, – hát természetesen ott dolgozik. (Pedig dehogy dolgozik.)
De bizonyos feladatai mégis vannak – ha mesterségét jól érti.
Ha mameluk, meg kell tartania a kerületet és a generális kegyeit, s ügyesen kell tudnia hazabeszélni innen s idebeszélni otthonról.
Örökké azon jajgat a Házban, a folyosón, a miniszterek az államtitkárok és mindennemű primipilusok előtt, hogy az ő kerületéért semmit sem tesznek, hogy ennyi meg ennyi esztendő óta egy körömfeketényi jó se történt ez irányban, hogy a választók zúgnak és morognak. Csak az egyik részök énekel: az, amelyik már koldus lett s tarisznyával jár küszöbről-küszöbre.
Ha itt festi a vidéket, rettentően néz ki a választóföld. Komor felhők húzódnak a határok fölött, a házak recsegnek és düledeznek, a nép éhesen lézeng az utcákon, a hidak karfái össze vannak töredezve, a vármegyeház fedelén becsurog az cső. A lovak kidőlnek a sáros utakon s fájdalmasan nyerítenek. A fináncok bömbölve járnak a falvakban s szaggatják le a szegény nép ruháját.
…Hanem mihelyt a kerületbe ér le a képviselő, egyszerre megváltozik minden. Derült napfény pajkosan futkos a mezők kövér füvein.
Nincs már semmi baj. Vígan lengnek a zászlók a házak ereszein. Ha van még valami kívánnivaló, hát az is meg lesz. Hogyne lenne meg. Nem kell búsulni.
Ami kevés jó történt, az egyszerre nagy dologgá lesz. A képviselő ráfúj és nőni kezd, mint a hólyag.
A képviselő szavaiban kitárul a titokzatos fényes panoráma, a jövő.
Be enged pillantani a nagy műhelybe, ahol a szerencsét kalapálják. A hallgató tömegek látják a miniszterelnököt, amint gondterhelten hajtja le fejét az asztalra és felsóhajt: »Most már tennünk kell valamit ezért a szegény vidékért. «
A képzeletet végignyargaltatja a miniszteri bürók rengeteg szövevényében, a tömérdek paksaméták között, az egyik talán egy vasúti terv, a másikban, meglehet, iskola van, csak éppen alá kellene írni; a miniszter bele is mártja már pennáját a tintába, de éppen akkor nyit reá egy sötét ellenzéki alak, aki miatt megint elmaradt az aláírás. Hanem meglesz, okvetetlenül meglesz.
A világ összes eseményei úgy vannak alakulóban, a szálak mind úgy futnak le a Bismarck gombolyagjáról, hogy a kerületet naggyá tegyék.
A parlament befolyásos alakjai éjjel-nappal nem csinálnak egyebet, mint hogy az idevaló emberek kitalált és kitalálhatatlan kívánságait hánytorgatják, de hát lassan megy, minden lassan megy, nem kell türelmetlenkedni…
A miniszterek csupa jószívű emberek és mind bele vannak szeretve éppen ebbe a kerületbe. Dehát itt ez időben nincs is nagy baj, jó termés volt, a gyümölcs szépen beütött, kurta tél jött, »könnyű volt a jószágot teleltetni«… egyszóval megvagyunk, hála Istennek.
Ilyen kétféleképpen beszél a mameluk. Ha itt van, a kerületnek beszél. Ha otthon van, a generálisnak beszél.
A függetlenségi képviselőnek sokkal könnyebb megélni; őneki csak feketíteni kell a dolgokat: mind az otthoniakat, mind az ittenieket és arra csak egy festéket használ.
Némi szükséges dolgok azonban ott is vannak. A vezérválasztásban kell tapintatosnak lennie. (Mennyivel boldogabb a mameluk, ki már készen kapja a generálist.) Nagy választék lévén a vezérekben, sokszor elhibázza az ember.
Azonfelül nem szabad olyanokat csinálni, mint Orbán Balázs, aki a kerületekben korteskedvén, minden faluban másképp mondta az államadósságokat: hol többet egypár száz millióval, hol kevesebbet, amiért aztán komolyan megfedette Ugron:
– Engedd meg, barátom, de én nem hagyom a népet bolondítani. Válassz magadnak egy numerust, aminő neked tetszik, nem bánom, de aztán maradj is meg mellette következetesen.
Magában a Házban legjobb a szerény modort affektálni. Mert a legtöbbször csak azt eresztik elölre, aki jól látszik magát érezni hátul. A stréberek és a pozőrök csak bizonyos fokig nőhetnek meg a mi parlamentünkben, mely a nobilitásra sok, talán a kelleténél is több súlyt fektet még ma is, dacára annak, hogy külső tekintélye oly nagyon aláhanyatlott, vagy hogy talán éppen azért fektet rá annyi súlyt.
Finnyásabb, parlament, bizonyos tekintetben, alig van a kontinensen. Ugyszólván elfajzott a finnyásság.
Egy időben oly gyakoriak voltak a támadások, gyanúsítások és oly túlzásokban csapongtak, hogy komoly gondolkozásúak (rendesen így történik az) átmentek a másik túlzásba, felállítva a merev gavellérizmus tanát, mely a támadásokat és leleplezéseket perhorreszkálja. Pedig a parlamenti tusák nem lovagjátékok.
Az emberek szeretnek gavallérok lenni (kivált ha nem kerül egyébbe, mint hogy semmit se cselekedjenek), s igen sok dolgot elhallgatnak a Házban gavallér szempontból, amit okvetlenül szellőztetni kellene a közönség érdekében.
