A KÁOSZ
A KÁOSZ
Ha a legelején akarom kezdeni, onnan kell kiindulnom, miképp keletkezik a tisztelt Ház.
Körülbelül olyanformán, mint ahogy a világ keletkezett.
Legelőször van a káosz. (Csakhogy ez igen kellemes atmoszféra.)
A szürke, alaktalan gomolyból nem látszik ki semmi, csak a zászlók és a roppant zavaros szóözön. Ez áradatban eveznek a különböző színű sajkák a jelöltekkel.
Jelöltnek lenni tudvalevő a legszánalomraméltóbb állapot, de azért mindig akadtak és mindég fognak akadni mártírok, kivált a középosztályból, a jobb módú nemesekből, az otthon unatkozó papokból, a sportkedvelő mágnásokból, nagyravágyó prókátorokból, s még azonfelül léha szerencsevadászok egész tömege lepi el a választókerületeket: kicsapott hivatalnokok, tévesztett egzisztenciák, professzionátus népbolondítók rajokban bukkannak fel a követjelölések idején.
Ami főleg azért baj, mert a polgárerények iránti érzék kezd a népből kiveszni. Nemcsak nem nézi már, melyik a különb ember, de nem is bírja felösmerni, mint azelőtt. A kormánypárt végrehajtó bizottságához rendesen azzal a kéréssel fordulnak »helyi nagyságok«-at nélkülöző kerületek, hogyha van még miniszter, küldjenek minisztert, ha pedig a miniszterek elfogytak volna. úgy legalább államtitkárt, és ha államtitkár sem lenne, akkor – akárkit.
A függetlenségi párt végrehajtó bizottságával is megesett, hogy néhányszor gróf-jelöltet kértek tőle. (Még azt is hozzátették: »ha lehet szőke legyen«.) Hát a habarékpárton ? Azokra nem mondhatok semmi gúnyolódót, mert azoktól semmilyen jelöltet sem kérnek.
Jókainak jól mondta meg Ilyefalván egy góbé:
– No, az úr az első eleven ember, akire én ingyen szavazok.
– Hogyhogy ? – kérdé Jókai.
– Mert eddigelé mindég két úridinnyét tettek elejbem, hát én csak azt néztem, hogy ha meglékeljük, melyikből potyog ki több.
Az egy hangú választások kezdenek kimenni a divatból. Mara Lőrinchez azzal állított be a hátszegi küldöttség:
– Szívvel-lélekkel választjuk meg ismét a nagyságos urat, hanem azt az egyet kikötjük, ellenjelöltről is gondoskodjék, hogy formája legyen a dolognak.
Sőt ha van is egyhangú választás imitt-amott, az sem olcsó. Sváb Károly egyhangú választásairól azt beszélik, hogy néha negyven-, néha változatosságból ötvenezer forintba szoktak kerülni.
Az apródonként elrontott választók mindenféle zsírral meg vannak már kenekezve, elannyira, hogy mikor Bicskey Kálmán előhozta programbeszédjében az ötéves mandátum lehetőségét, a választók közbekiáltottak:
– Helyes, helyes, de majd mi is ahhoz tartjuk magunkat !
Az ingyenkerület ma már a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Csak tán a városokban van még néhány világtól elmaradt hely, hol költség nélkül válnak némelyek honatyákká.
A vesztegetés elleni törvény, mely szerint itatni nem szabad, semmit sem ért. A szentendrei eset óta felmerült tekintélyes körökben annak a módosításnak szüksége, hogy inni ne legyen szabad; hogy nem a képviselőtől kell elvenni a kerületet, ha a képviselő itat, hanem a kerülettől kell elvenni a képviselőt (vagyis a választási jogot felfüggeszteni egy-két országgyűlés tartamára), ha a kerület iszik.
Mindössze más vignette jut a borospalackokra.
Használni nem fog ez sem, előrelátható. Ha a képviselők nem tartották meg a törvényt, miért tartsák meg a képviseltek ?
Különben az »alkotmányos költség«-ből édeskevés jut a »lelkek«-nek. A lelkek olcsók, de a kufárok drágák. A kortesek zsebelnek ilyenkor. Ők preparálják már jóval előbb a kerületeket, szervezik s vívják a választási kampány alatt a döntő csatákat. Nem az ólompitykés, régi fokosos alakok; begyepesedett sírban alusznak ezek már, de a nemes vármegye azért mégsem szabadult meg tőlük, mert minden órán oda várják maguk mellé.
Az új kortesek valóságos diplomaták, akik az emberismeret fegyvereivel tudnak bánni. Ahol ravaszság kell, ott ravaszok, mesterileg megbillegtetik a választók szíve húrját, egész mélyen benyúlnak az apró helyi érdekek közé; bölcsek, ha a bölcsesség hat, bolondok, mikor a hóborttól várnak effektust. Mert a hóbort sem megvetendő eszköz némelykor. Gyulai Pál ellen elég volt kitalálni Kolozsvárott: »Gyulai nem kell követnek; elvesztette Solferinónál az ütközetet«.
Gróf Hunyady Lászlót azzal igyekeztek diadalra segíteni:
– Íme, atyafiak, ez az a Hunyady László, akit a németek lefejeztek Budán a Szent György terén.
Kármán Lajos hosszú időkön át állandó kerületét úgy tántorították el, hogy ráijesztettek a választókra: »Ha még egyszer megválasztják kendtek, meglesznek a szolgálati évei, penziót fizetnek neki kendtek.«
Egy ügyes fogás többet ér tíz beszédnél. Azazhogy a beszéd egy idő óta már éppen semmit sem ér. Talán ebben a véleményben volt Emich is, amikor egyszerűen így szólt leendő választóihoz.
– Én emőkei Emich vagyok. A többit majd elmondja tisztelt barátom, Országh Sándor.
Tömérdek mulatságos és igen sok kellemetlen esemény közt (értem az utóbbi alatt a választók bevert fejeit) bontakozik ki végre a Ház a közvélemény káoszából. Nagy meglepetések a pártarányokra nézve Magyarországon, úgy látszik, lehetetlenek.
Ugyanaz a szituáció nálunk a választás, mint mikor Tisza Kálmán (beszédje közben) friss pápaszemet vált. *
* Ugyanis a miniszterelnök mindig két pápaszemet hord magával, s hol az egyiket, hol a másikat teszi orrára. Egyszer otthon felejtette az egyiket. (»Mosásban van« – mondák tréfásan a gúnyolódók), s az egész ülés alatt nem voltak gondolatai, zavartan, kényelmetlenül mozgott székén.
Más pápaszem, de csak épp az a helyzet és kilátás. Új parlament, azaz új fejelés, de majdnem csak az, ami a régi volt. Felső-Magyarországról, Erdélyből s a nemzetiségi vidékekről bejön a mamelukok zöme, az Alföld küldi a függetlenségi pártot. A Dunántúl termeli az antiszemitákat. (A habarékoknak nincs helyrajzi fekvésök, de nekik meg pénzök van.)
Erdély viszi ilyenkor a legérdekesebb szerepet, a szegény jó Erdély, melyet azzal csúfolnak három évig: »Erdélynek legbecsesebb az az országútja, mely Magyarországra vezet.« Igaz is, hogy ide járnak szerencsét csinálni az erdélyiek. De a választásokon megfordul a kocka ! Földönfutó magyarországi jelöltek ott hajtják le fejüket a bizalom vánkosaira, vagy legalább megkísértik lehajtani. A »hivatalos kerületek« is ott, a kies hazában fekszenek.
Mesterségük szerint felosztva, legtöbb jut be a Házba azokból, akik semmi mesterséget sem tanultak. Azután a prókátorok következnek, ezekből mindég van vagy negyven az újságírókból körülbelül húsz szokott bejutni, a papokból huszonöt, a mágnásokból negyven-ötven, a legnagyobb rész még mindig a dzsentri.
Egyes meglepő bukások majd mindig történnek, de ezeken mindig segít a kormány; egyes meglepő skandalumok is mindig esnek, de ezeket fel sem veszik az igazoló bizottságok.
Róth Pál azzal tette magát híressé, hogy mandátum helyett tévedésből egy háromezer forintos kontót nyújtott be a Ház elé.
Az egész ország kacagott ezen, de azért Róth Pált mégis igazolták. Majd a szentendrei botrányos lélekvásárlás került sorra. Az egész ország dühösködött azon, de azért Krausz Lajost is igazolták.
De ha mindezért szidják és becsmérlőleg hasonlítgatják össze képviselőházunkat az idegen parlamentekkel, mindég eszembe jutnak az itt járt singhaliak, akik így szóltak:
– A bécsi nőknél szebbek a pestiek, de hiába, még ezek sem olyanok, mint a mi singhali menyecskéink.
A Ház amilyen, olyan, a mienk. Elég jó az nekünk, mert hisz a mi ízlésünk.
