A »MAJDNEM SZÓNOKOK«
A »MAJDNEM SZÓNOKOK«
Nos igen, vannak ilyenek is. Magyarországon mindenféle fajtája megterem az orátoroknak.
Mikor egyszer valaki arról dicsérte gróf Szécsen Antalt, hogy okos és ékesszóló ember, a másik hozzátette mintegy nyomatékul:
– Az már igaz. Jól ösmerem. Eleget pisszegtem neki.
Sokszor tapsolunk a bolondnak és pisszegjük a bölcset, jól tudva, mit cselekszünk – de a »virtus« kívánja így.
Hanem a szónokok valamennyi válfajai közt legmulatságosabbak a »majdnem szónokok«, akiket a parlamenti gyakorlat teremtett.
Azokat a szerencsétlen honatyákat értem, akik vagy nem akarnak, vagy nem tudnak, vagy nem mernek beszélni, de mert a kerület előtt mégis szégyenlik az örökös némaságot, nagy viták alkalmával feliratkoznak a szólásra, de lehetőleg utolsóknak, kicirkalmazva, hogy akkorra már a vita elposványosodjék.
A hírlapok szorgalmasan közlik napról-napra, hogy kik vannak még szólásra följegyezve. A névsort olvassák az egész országban, de ami fő, a kerületben, hol a malmok alatt futótűz gyanánt terjed a hír: »a képviselőnk beszélni fog«.
Itt fent is bizonyos respektusban részesül az olyan képviselő, akiről tudva van, hogy orációt hordoz a nyelve alatt. Kivált ha még szűz ember. Foglalkoznak vele, tudakolják, faggatják: »Miről beszélsz ? Hosszan beszélsz ?«
Pedig dehogy beszél, dehogy.
Az egész feliratkozás csak manőver.
Az utolsó percben az a malőr történik vele, hogy valaki feláll előtte és elmondja az eszméjét. Bosszúsan dohogja elvtársainak, hogy így, meg amúgy: »egyszer akartam beszélni, akkor is elvették előlem a témámat«.
Azok még vigasztalják és úgy sajnálják: »ne búsulj rajta, legalább a tüdőd nem romlik«. De az mégis egyre búsul, panaszkodik egész a legközelebbi nagy vitáig, amikor megint feliratkozik, de megint nem beszél. Hanem persze annak is megint van valami nagy oka.
Az élelmesebb »majdnem szónok« egész a késhegyig megy. A jegyző elkiáltja a nevét s ő fel is emelkedik helyéről. Ott áll, mozgásra kész ajakkal, köhint egyszer-kétszer, mintha a torkát köszörülné a nagy munkához. Pedig ez is csak szemfényvesztés, mert jól tudja, hogy csak egy szempillanatig tart az egész komédia, a Ház már fáradt, türelmetlen s nyomban felzúg minden irányból a megváltó »eláll, eláll«, amire a majdnem szónok egy sajnálkozó, de mégis szelíd mosollyal lekuporodik a helyére.
Még egy harsogó éljent is kap érte.
A »majdnem szónokok« rendesen így vegetálnak, a hírnév útjának a széleit járva, de sohasem lépve magára az útra. S ez nem is rossz taktika tőlük.
A közönség, mely örökké olvassa róluk, hogy beszélni fognak, azt hiszi egyenkint, hogy mindig beszéltek is, csak ő nem olvasta a beszédjüket. Elkerülték a figyelmét. S utoljára kezdi őket tényezőknek tartani.
Sőt idők jártával maguk a »majdnem szónok«-ok is belekövesednek abba a hitbe, hogy ők folyton-folyvást részt vesznek a vitákban.
